A politikának szüksége van szimbólumokra: ezek azok a gondolati keretek, amelyek hihetővé teszik, hogy a kormányzás a lenyúláson és a pőre magánérdekek gátlástalan kiszolgálásán túl azért másról is szól. Orbán Viktor szerint az ő mostani kormányának szimbóluma a triplán átadott Várkert Bazár – ezt maga a szónok is csak mosolyogva tudta kimondani.
A politizálás szimbolikus gesztusaira fogékony közönség inkább az új köztévét tekintette az orbáni politika autentikus jelképének, ahol minden együtt volt, ami a miniszterelnök szerint a sikerhez kell – egyértelmű politikai akarat, korlátlan hatalom, pénz és engedelmesség –, az eredmény viszont mégis országos kudarc lett. Ha a kormánytagok nem is, az „újtévések” lassan megtanulják, hogy minden szakmának vannak megkerülhetetlen szabályai, és a szakértelem mégsem kizárólag bolsevista trükk.
A tévé azonban, ezt mára be kellett látni, csupán mellékszál, apró mozaik a jelképkockák futballpályányi felületén. A valódi szimbólum a Quaestor, illetve maga az egész megmagyarázhatatlan Quaestor-ügy. Nem azért, mert nem történhetett volna meg bármelyik másik kormányzati időszakban, hanem éppen azért, mert bármelyikben megtörténhetett volna. A kétszeres kétharmad, az alkotmány és a pénzügyi szabályozás teljes átírása, az Alkotmánybíróság eltiltása a gazdasági jogszabályok felülbírálásától, a pénzügyi felügyelet átszervezése, az MNB teljhatalma, a rendőrség és a nemzetbiztonsági szolgálatok kézivezérlése, az ügyészség fideszesítése, a pénzügyi szektor térdre kényszerítése és évek óta tartó csuklóztatása ellenére pontosan ugyanúgy zajlott minden, ahogy korábban, más kormányok idején a Kulcsár-, a Tocsik-, a Postabank VIP-lista ügyekben: a politika gyanús üzletemberekkel és fajsúlyos bűnözőkkel üzletelt, a kár végső soron közössé vált, de a haszon privát, a kormányzat pedig soha semmiért sem felelős.
