galéria megtekintése

Brekking

3 komment


Batka Zoltán

Nos, kár volt kirúgni Böröndi Lajos politikai főtanácsadót a Földművelésügyi Minisztériumból, amiért a Facebookon varangynak nevezte a tiltakozó pedagógusokat.

Egyszerűbb lett volna egy biológiai gyorstalpalóra beíratni – ha már népművelő végzettséggel az FM-ből húzott fizetést –, hogy megtanulja: kevés hasznosabb, dolgosabb barátja van az embernek, mint a varangy. Vagy a tanár. Szerényen, csöndben teszik a dolgukat, mindig számíthatunk rájuk. Bár rengeteget adnak nekünk, cserébe annál kevesebbet kapnak vissza tőlünk. Sőt, a világi hatalmasságok időnként gondatlanságból vagy gonoszságból ott nehezítik az életüket, ahol tudják, vagy csak egyszerűen átgázolnak rajtuk.

Szóval a brekik tényleg kicsit emlékeztetnek a magyar tanárok sorsára, na.

 

De maradjunk egy kicsit a békáknál, ha már így alakult. Nyilván Böröndi úr, mint a költőből lett főtanácsadó anno a biológiaórákon, de legkésőbb az FVM folyosóin is hallhatott valamit arról, hogy egy kertbe tanyázó breki – legyünk pontosak, a két hazai varangyfaj, a főleg síkvidéken tanyázó zöld varangy (Bufo viridis) és az inkább hegyekben gyakoribb barna varangy (Bufo bufo) – kapásból egy fél kiló növényvédő szert spórol meg a gazdának. Ha nem többet. A breki ugyanis addig megy, amíg kártevő férget, lárvát lát. Viszonzásul úgyszólván semmit sem kér. Elég egy kis repedés a falban, egy kis rés a téglarakás alatt vagy csak egy árnyas káposztalevél alja és vígan elvan napközben. Szintén kevésbé ismert, hogy ugyanolyan hűséges a kiválasztott kis helyéhez, mint egy kutya. Ha egy varangyot kiemelünk a kuckójából és kilométerekre elvisszük, gyakran néhány nap alatt visszatér a kiindulási pontra.

Bár nincs rá semmi oka, az egyik leginkább emberhez szokott állat. Különösen a zöld varangy. Szinte mindenütt ott van körülöttünk, ám nem tolakodik a jelenlétével. Csak a sötétedés körül indul körútjára és másnap reggel a porta körüli felsöpört földön az apró nyomok jelzik, hogy valaki az éjszaka őrjáratozott. Méghozzá óramű pontossággal. A varangy-életstílus egyik lényege ugyanis a pontosság: mint az évtizedes megszokásaihoz akkurátusan ragaszkodó pocakos öregúr, minden este perce pontosan ugyanazt az utat járják be.

Így tavaszonként, koranyáron, esténként megtöltik a levegőt a finom, tücsökciripelésre emlékeztető pirregésükkel, amivel ugyan nem nekünk, hanem párjuknak próbálnak imponálni, ám számunkra is megszépítik az árnyas vidéki koraestéket. Szinte észre sem vesszük, hangjuk annyira hozzátartozik a tájhoz. Csak ha egyszer valahonnan kipusztulnak, akkor tűnik fel, milyen ijesztő csönd lett. Mert – és ebben szintén van egy párhuzam a brekik és a Kossuth-téri tanárok között – mindkettejükre igaz, hogy ha a hangjukat halljuk, megnyugodhatunk: még talán nincs olyan nagy baj. Mert ahol ők élni tudnak, hallatni tudják a hangjukat, ott még nekünk is akad hely. Viszont ahol el kellett hallgatniuk, ott sokáig már nekünk sem lesz érdemes maradni.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.