Mindenkinek joga van álmodni. S azután megébredve megvalósítani azt. De csak a saját kontójára. Mások helyett álmot valósítani kockázatos. Jelentős önkontroll szükségeltetik hozzá. S ez bizony keveseknek adatik meg. Különösen, ha vezetők. Különösen, ha kizárólag önszorgalmú kutyák csaholnak körülötte. Akik rálicitálnak a kimondatlan gondolatra is.
Így lehetett ez a múzeumi negyeddel. A vezér már régóta álmodik a budai Várról. Ahogy végigmegy a termeken. Ahogy sorra nyílnak előtte a dupla szárnyas ajtók, ő meg halad előre. Jobbról is, balról is hajlongók sorfala. De szép is az! De van egy apró bökkenő. Azok a nagy képek a falon. De még mielőtt lidércként ráülne mellkasára a gondolat, már valaki szólásra emelkedik. Költözzön máshová a galéria!
Az ötlet gyorsan szárba szökken: épüljön egy egész negyed a múzeumoknak. Úgy a lóláb is kevésbé... Méghozzá a Városligetben. Hová máshová? A nép szereti. Így a hatalom is szereti. Ki templomot épít ide, ki dísztribünt, ki emlékművet, ki múzeumot. Mindenki le akar tenni egy jelet, mindenki el akarja érni a népet. Legalább így. A gépezet beindul és egyre gyorsabban pörög. Törvény, kisajátítás, majd pályázat. Önigazolásul. Hogy az ötlet jó, lám, mások is hisznek benne és továbbálmodják.
