Az „elmúttnyócév” Lengyelországban ötéves késéssel került elő Magyarországhoz képest, de csak azért, mert a Fidesz ottani „testvérpártjának", a Kaczynski-féle PiS-nek 2015-ig kellett várnia ahhoz, hogy a babiloninak érzett politikai fogsága véget érjen, és visszakerüljön a hatalomba.
Elfog a kétségbeesés, amikor azt olvasom, hogy a PiS „bosszúért liheg”. Érthető, hogy nehezen viselték az ellenzékiséget, de vajon miért és kiken kéne bosszút állni a Tusk-féle kormányzás nyolc évéért, amikor ez a nyolc év volt Lengyelország legsikeresebb, legirigyeltebb történelmi időszaka a rendszerváltozás után? A 2009–2012-es nagy válság idején mindenki más zsugorodott, Lengyelország növekedett. Ebben az időszakban ugrottak mielénk, holott a Kaczynskiak kormányzása idején még alaposan le voltak maradva. Tekintélyük az Európai Unióban nagyra nőtt. Donald Tusk személyében az unió lengyel elnököt választott. A rendszer példamutatóan demokratikus módon működött.
A konzervatív-liberális Tusk-kormány rendbe tette Lengyelország viszonyát Németországgal, Oroszországgal, túllépett azon az ultranacionalista germano- és ruszofóbián, ami a PiS-t és a Kaczynskiakat eltöltötte. Ez ugyan nem volt több, mint elemi nemzeti érdek – kivált német relációban –, mégis, nem túlzok, ha azt mondom, Európa fellélegzett. Végtére is az unió ötödik legnépesebb országa normalizálódott.
