Bokrosról most majd el fogják mondani, hogy ő, aki (hosszú évek óta) jobbközép szabadelvűként határozza meg magát, szocialistaként lett az első szabad Országgyűlés tagja; hogy fiatalon MSZMP-tag volt; hogy Horn Gyula kormányában volt miniszter.
És azt fogják mondani, ostobaságból vagy politikai számításból, hogy ez mind hitelteleníti őt.
Akik majd ezt mondják és írják, nem értik sem a közelmúlt magyar történelmének néhány alapvető vonását, sem az emberi következetesség és a társadalmi körülmények közötti viszonyt.
Nem vagyok a következetesség feltétlen híve, elvégre miért ragaszkodjon az ember a tévedéseihez? De ami Bokrost illeti, kevés embert ismerek, aki a legfontosabb elveiben – mondhatnám: erkölcsében – annyira következetes volna, mint ő.
Bokros, mint azt tíz évvel ezelőtt az Élet és Irodalomnál megjelent könyvének címe is mondja, a verseny és a szolidaritás híve. Ez az a két alapvető érték, amit Magyarországon ma rajta és pártján kívül alig néhány politikus képvisel így együtt. Már pénzügyminiszterként is a mindenkinek (gazdagnak, szegénynek egyformán) járó támogatások leépítésén dolgozott. Akkor is az volt a véleménye, ami ma: a rászorulókat kell támogatni, nem a rózsadombi villák fűtésszámláját. Privatizálni kell, nagy ütemben, hogy működő tőke és tudás jöjjön az országba. Kicsi, de erős államra van szükség, mondta és mondja. A gazdaságban pedig nem politikai alapú támogatásokkal működtetett álvállalkozásokra, hanem a mindenkire egyformán vonatkozó törvények által szabályozott versenyben sikeres vállalkozókra. El kell terjeszteni az öngondoskodás eszméjét, elő kell segíteni a magán- és önkéntes nyugdíj- és egészségpénztárak működését. A kultúrát támogatni kell és békén hagyni. A verseny és a szolidaritás kettős eszméjét a – természetesen szabad és független – oktatásra is ki kell terjeszteni. Nem kérdés, hogy szabad sajtóra van szükség – ez húsz évvel ezelőtt még nem volt téma. Magyarország helye Európában, Nyugaton van, nem a despoták és oligarchák világában, Keleten. (Ez sem volt kérdés.) És így tovább.
A rendszerváltás utáni Magyarország történelme úgy alakult, hogy ezekhez a szabadelvű nézetekhez, amelyeket akkoriban a liberális SZDSZ képviselt legerőteljesebben, helyzetének kényszere folytán az MSZP adta meg a politikai támogatást. Horn Gyula 1995-ben, az államcsőd szélén nem tehetett mást, mint hogy – egyetlen rövid évre – kinevezte Bokrost pénzügyminiszternek.
Bokros, aki a nyolcvanas években Rikárdó Dávid álnéven a szamizdat Beszélő egyik szerzője volt, a kilencvenes években így beszélt Rádai Eszternek az egykori MSZMP-be való belépéséről: „– Én azért léptem be, mert mindig is baloldali érzelmű és baloldali felfogású voltam, és a mai napig is szocialistának vallom magam.
– Ez mit jelent az MSZP-tagságon kívül?
– Hogy erős bennem a szolidaritás érzése a hátrányos helyzetűekkel, az elesettekkel és a kitaszítottakkal. Ha ez párosul bizonyos szabadelvű felfogással, akkor az szükségképpen baloldalivá teszi az embert.”
Ezek a gondolatok nála már fiatalon is nagyon jól összefértek szülei református hitének tiszteletével – annál is inkább, mert ha valamit otthonról hozott, az a Max Weber által leírt protestáns etika. Tőlük tanulta meg, hogy az ember lehetőleg saját szorgalmára támaszkodjék, legyen megértő és elfogadó, és tisztelje meg a közösséget azzal, hogy betartja annak szabályait. Az egyik legfontosabb dolog, amiben mindig példamutatóan viselkedik – a szabálykövetés. Kérjél számlát, fizesd be az adódat, és akkor jogod lesz számon kérni, hogy mire költik. Mert a közösség pénzét csak felelősséggel és átláthatóan szabad költeni.
Bokros nézetei nem sokat változtak. A magyar valóság változott meg körülötte. A szocialista párt hosszú évek kapkodása után elindult a populizmus irányába; a Fidesz, a magyar polip pártja, a baloldaltól eltanult osztogatást keveri a szélsőjobbtól átvett nacionalista frazeológiával, mondhatni, nemzeti (l. NER) és szocialista (l. rezsicsökkentés). Az SZDSZ megszűnt, a szélsőjobb megerősödött. Ebben a közegben a modernitás és a verseny képviselete még a rászorulókkal vállalt szolidaritás eszméjével együtt is konzervatív eszmékként jelennek meg. (Bokros nem a devizahitelből második lakást vásárlókkal óhajt szolidáris lenni.) Igazi magyar paradoxon ez, a modernitás mint konzervatív eszme, de hát ennél hülyébb paradoxonokhoz is hozzászokhattunk már Magyarországon.
Szerencsém van közelről ismerni Bokros Lajost. Ez a rendkívül művelt, sok nyelven (köztük több szomszédos nép nyelvén) beszélő, szakmájában köztiszteletben álló, nemzetközi tekintélyű közgazdász-politikus (Világbank, Európa Parlament, tanácsadói munka 25 országban) kedves és szellemes, jóindulatú, segítőkész, barátaihoz hű és elképesztő munkabírású ember. Az ő pártja (az említett paradoxonnak megfelelően a konzervatív szabadelvű párt neve Modern Magyarország Mozgalom), ahogy Bokros mondja, „a dolgozó nép pártja”: „mindenkinek van saját állása és saját jövedelme, tehát nem a politikából él. A pénzáramlás iránya fordított: a tagok saját pénzükből támogatják pártunkat, a MoMá t.”
Nem neki van szüksége arra, hogy Budapest főpolgármestere legyen. Nemzetközi tekintélyű közgazdász, egy rangos egyetem tanára.
A helyreállítandó magyar demokráciának van szüksége rá.
Nekem a reformkor hősei jutnak eszembe róla.
A fentebb idézett, közel két évtizedes beszélgetés utolsó kérdése és felelete sok mindent elmond Bokros politikai személyiségéről: – „Érdekes, hogy önt még szocialista képviselő korában is elfogadta mind a három rendszerváltó párt...
– Persze, mert tudták, hogy az ő soraikban is ülhetnék, és talán több jogon, mint néhányan a saját képviselőik közül.”
* A szerző író.
