Kétségtelenül, a bojkottnak van figyelemfelhívó szerepe is, melynek célja elérni, hogy nemzetközi nyomással kényszerítsék a fennálló hatalmat a tisztességes választások megtartására. Ám ez a nyomás nem szokott olyan mértékű lenni, amely a kormányoldalt addigi magatartásának megváltoztatására kényszerítené. Matthew Frankel úgy látja, a választási bojkott két esetben vezetett sikerre: 1. Amikor az ellenzék nagy tömegtámogatottságra tett szert, és a bojkott csupán része volt egy nagy ellenállási mozgalomnak, amely komoly utcai megmozdulásokat, sztrájkokat, a polgári ellenállás más formáit eredményezte. Nagy tömegmegmozdulásokkal sikerült lemondatni 2000-ben a választási visszaélésekkel vádolt perui elnököt, Alberto Fujimorit. A sikerhez az is kellett, hogy Alejandro Toledo személyében egy karizmatikus kihívója legyen a hivatalban lévő elnöknek, aki végül korrupciós vádak miatt elállt a választási versenyben való további részvételtől, és a választást 2001-ben Toledo nyerte meg. 2. Amikor a választási rendszer meghatározott részvételhez köti a választás eredményességét. Fodor Gábor helyesen interpretálja tehát a tanulmány azon következtetését, hogy a választások bojkottjai többnyire nem járnak eredménnyel, ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy az amerikai agytröszt anyaga nem a népszavazások, hanem a parlamenti választások bojkottjait elemzi.
Ennek ellenére azt gondoljuk, hogy a Brookings dolgozatának van tanulsága a közelgő magyarországi népszavazás kapcsán is. Mégpedig az, hogy a magyar baloldal lényegesen nagyobb eredményt tudna elérni, ha nemcsak pártpolitikai keretekben működne, hanem mozgalomként is. Olyan mozgalomként, amely a politikai célok érdekében nagy tömegeket tudna mozgósítani, s vezetőinek felhívására nemcsak néhány százan tiltakoznának a Liget projekt ellen, de sok ezren; s akkora lenne az összetartó ereje, amellyel a kormány antidemokratikusnak tartott intézkedései, magatartása ellen sok tízezer, akár több százezer embert volna képes folyamatosan az utcára vezényelni. Nem is kell messzire mennünk, ha ilyen példát keresünk, hiszen a még a magyarnál is kevesebb demokratikus hagyománnyal rendelkező Szerbiában fordult elő 2000-ben, hogy folyamatos tüntetésekkel sikerült megbuktatni Szlobodan Milosevics elnököt.
Egy valódi, erős baloldali mozgalom nagy erőt jelentene az Orbán-kormánnyal szemben, ha annak politikai céljait a mozgalomban részt vevők valóban a magukénak érzik, és hajlandók is tenni értük. Magától értetődik, hogy ehhez olyan mozgalmi vezetők szükségeltetnek, akik képesek lelkesíteni a tömegeket, személyes példájukkal, odaadásukkal példát és irányt tudnak mutatni. Olyanok, akik korrupciótól mentesnek, hitelesnek tűnnek, akikért érdemes akár joghátrányokat is vállalni a polgári engedetlenség folyamán.
Ezek a vezetők és segítőik városról városra, faluról falura járva, az élő szó segítségével állíthatják maguk mellé a választópolgárokat. A mozgalom politikai közösséget is jelent: közös kulturális élményeket, sporteseményeket, olyan tereket, amelyekben a közösség tagjai pozitívan élik meg az együvé tartozást. A politikaiközösség-építés fontosságát jól jelzi a Fidesz ellenzéki léte 2010 előtt (lásd pl. a polgári köröket), amikor alkalmanként képesek voltak nagy tömegeket az utcára küldeni.
A magyar baloldal az elmúlt hat évben azonban nem a mozgalomépítésben hitt: sajtótájékoztatók, stúdióbeszélgetések, performanszok követték egymást megállás nélkül, és nem a baloldali pártok tömegtüntetései. A már feledésbe merülő Milla vagy a későbbi netadós megmozdulások több embert tudtak utcára vinni, mint amiről a pártok akár csak álmodozni mertek. Mintha a baloldali vezetők sem hittek volna abban, hogy mozgalmivá lehetne tenni a pártpolitikát – meglehet okkal, hiszen eddig a vezetőik nem bizonyultak annyira átütőeknek, hiteleseknek, hogy tartósan tömegeket tudtak volna megmozgatni. Pedig régebben a baloldal erősen mozgalmi jellegű volt, amihez nagy segítséget nyújtottak a szakszervezetek, de most azok már évek óta súlyos válságban szenvednek. Így aztán mozgalom nincs a baloldalon, van helyette bojkottfelhívás, amely elvi és hatalomtechnikai megfontolásokból táplálkozik. Elviből annyiban, hogy az Európai Unióból való kilépés előkészítésével vádolja meg a kormányt azt állítva, hogy az otthon maradás az „Európa” melletti kiállást jelenti. Érdekes, hogy a baloldal fősodrata ezzel megint az EU melletti feltétlen kiállásra buzdít, holott a Fidesz az elmúlt években az Európa-vitákban eddig mindig a baloldal fölé kerekedett, többek között azért, mert jobban megérezte, hogy az EU-t joggal illetheti kritika, és ezt az attitűdöt csak még jobban alátámasztotta a Brexit-népszavazás.
Igaz, hogy a legújabb kutatások szerint a magyar lakosság többsége nem kíván kilépni az EU-ból, de ettől még nem válik bevándorláspártivá, márpedig a Fidesz eddig ügyesen összekapcsolta a bevándorlás szerinte hátrányos következményeit a népszavazás kérdésével. A baloldalnak a migrációra adott válasza ellenben mindennek mondható, csak következetesnek és egységesnek nem. A hatalomtechnikai megfontolás mögött az a remény áll, hogy egy érvénytelen népszavazással (a választópolgárok kevesebb mint a felének részvétele esetén) a Fidesz elkönyvelhet egy politikai vereséget, a baloldali pártok pedig erőre kaphatnak – hiszen lám, a bojkottfelhívásuk célt ért. Ráadásul ez a vereség a Fideszt mindössze bő másfél évvel a következő országgyűlési választás előtt érné.
A Magyarországon eddig megtartott hat népszavazás közül a részvétel csak két esetben (1989-ben és 2008-ban) haladta meg az ötven százalékot, így a baloldalnak jó reménye van arra, hogy a részvétel most is az elvárt szint alatt marad. Azonban kérdés, hogy az ellenzék mennyire tudja majd a maga javára fordítani ezt a technikai sikert, ha pl. a részvétel nem marad el drámaian az érvényességi küszöbtől (pl. hárommillió választópolgár részvétele sem jelentéktelen), és a baloldali ellenszavazatok hiánya miatt a kormány álláspontját akár a megjelentek kilencven százaléka is támogatná. Ha a kormány álláspontját támogató szavazatok aránya nagyon magas lenne, akár egy érvénytelen népszavazáson is, elképzelhető, hogy végső soron inkább a kormány kerül ki jobban a népszavazási csatából. Különösen akkor, ha elfogadjuk a Fidesz médiafölényéről folyamatosan hangoztatott ellenzéki állításokat, mert akkor a kormány hangsúlyosabban tudná terjeszteni azon véleményét, hogy a nem kellő számú részvétel ellenére a megjelentek nagy többsége mégiscsak az ő álláspontját támogatta.
Itt üt vissza a baloldal mozgalomhiányos jellege. Egy nagy tömegtámogatottsággal, aktív bázissal a háta mögött a baloldal bízhatna abban, hogy meg tudja nyerni ezt a csatát, hihetne abban, hogy az „igenek” kerülnének többségbe. Ennek hiányában a demokratikus ellenzék a népszavazás tartalmát illetően eleve feladja a harcot, legfeljebb a nagyon alacsony részvételben reménykedhet. De vajon felkészült-e arra az ellenzék, mi történik akkor, ha a kormánynak mégis sikerül a választópolgárok több mint felét a szavazóurnákhoz csábítani? Igaz, hogy ez ma nagyon nehezen megvalósítható célnak tűnik, de volt már erre példa – legutóbb éppen nyolc éve, a Fidesz kezdeményezte népszavazás idején. Paradox módon egyes ellenzékiek a különböző jogi kifogásokkal még segítséget is nyújtottak a kormánynak, ugyanis a kúriai és alkotmánybírósági eljárásokkal úgy elhúzódott az ügy, hogy nem a nyaralások idején, hanem egy kedvezőbb időpontban rendezik meg a népszavazást, tehát nem eleve reménytelen a több mint ötvenszázalékos részvétel. Ha a meghirdetett bojkott ellenére lesz érvényes és eredményes a népszavazás, akkor nem kétséges, hogy a baloldali ellenzék hátránnyal indul neki a 2018-as választásnak. Elismerve a baloldal előtt álló csapdahelyzetet, a nemzetközi példák is azt támasztják alá, hogy Fodor Gábor okkal hívja fel a figyelmet a bojkott hátulütőire. Érvelését azonban azzal kell kiegészíteni, hogy a baloldal igazi problémája az, hogy nagy része úgy hirdet bojkottot, hogy nincs olyan mozgalmi jellegű támogatottsága, aktivitása, amellyel tartósan nyomás alatt tudná tartani a kormányt, folyamatos tüntetésekkel, sztrájkokkal is akár. Egy hosszabb távon sikeres politikai bojkott nem pusztán passzivitást, hanem a tömegek aktív cselekvését feltételezi. Ehhez viszont olyan magyar baloldalra van szükség, amely a választási bojkottnál veszélyesebb fegyvert is magáénak tudhat: aktív, cselekvő polgárok sokaságát. Enélkül a bojkottfelhívás csak hatalmi technika, sikere pedig fölöttébb kétséges.A baloldalnak a migrációra adott válasza mindennek mondható, csak következetesnek és egységesnek nem.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője
