Az megvan, hogy a magyar meg az Isten kártyázik a sivatagban? A magyar egyszer csak felkiált, hogy „black jack, istenem, black jack!” Az Isten megnézi a magyar lapjait. Az egyes, a nyolcas, a négyes meg a nyolcas együtt valóban huszonegy, vagyis az a ritka eset áll fenn, hogy ezúttal nem a bank, hanem a játékos nyer. De hát éppen egy rendes Isten ne tudná, hogy okés, megvan a black jack, de a nagy játék nem ér véget? Hogy ami most 21, holnap 22 lesz? A jó játékos nem egyetlen partin akar meggazdagodni.
A képletben persze Isten játssza a bankot, vagyis a játékos „hivatásos” ellenfelét – ám mielőtt a gyakorlatilag mérhetetlen támogatottsággal rendelkező KDNP mérhetetlen pulzusa e blaszfém párhuzam kapcsán a mérhető egekbe szökne: ez a bank nem ugyanaz a bank. Nem ugyanaz a bank, amelyik nemcsak tönkretette a devizahiteleseket, de még fel is gyújtotta őket. Ez a bank az a bank, amelyiket úgy hívjuk, hogy történelem, és amelyiknek nincsenek különösebb prioritásai, úgy is mint haszonszerzésből fakadó tenyérdörzsölés, meg ilyenek. Ez a bank csak úgy van. Vanásából ugyanakkor az következik, hogy mindig ő nyer. Már rég nem lesz sehol Kerényi Imre és az ő Nemzeti Könyvtára, amikor történelem még mindig lesz. L. Simon László már rég nem lopkodja szét, amit csak lehet, amikor az idő, a történelem legfőbb szövetségese azért még csak-csak kitermel egy-egy furcsa fordulatot. Ilyenek.
Ebből a nagy, mindent áthidaló történelemből nekünk elég sokszor jutottak nehéz napok. Sovány vigasz, hogy voltak és lesznek még jobbak is. A „hétköznapok szintjén” tett erőfeszítéseken kívül azért mégiscsak tehetünk ezt-azt, hogy a lehető legjobb hangulatban vészeljük át azt a nagy képet tekintve tényleg nevetséges időtávlatot, amit a gép nekünk dobott.
