Jórészt állnak a szociális, oktatási és felzárkóztatási programok, mert a régi projektek lejártak, új pályázatokat viszont nem írtak ki. No de ennek vége, idén decemberig 200 milliárd forintos uniós pályázati forrást öntenek rá a szociális szférára, és ez az összeg a következő időszakban 900 milliárdra növekszik.
Örülni kellene, mert ennyiből már lehetne eredményt elérni, de az eddigi tapasztalatok alapján mégis inkább aggodalomra van ok. Senki sem tudja megmondani, hogy a rendszerváltozás óta mennyi pénzt költöttek társadalmi felzárkóztatásra – még kevésbé, hogy hová lett az a pénz –, mert bármennyit is, nem a felzárkózás, hanem a leszakadás folyamata erősödött.
Nincs itt hely részletezni a sokféle célcsoportot, területet, ahová ezt a pénzt szánják, és ahol helye is van. Alkalmas szakmai koncepció és pénz szükséges a még oly nehezen észrevehető sikerhez is. Ez szükséges, de még csak nem is elég. A legfontosabb, hogy legyenek elkötelezett, nagy munkabírású, tisztességes emberek, akikben megbíznak. Mindig volt és van néhány közismert sztárja a felzárkóztatásnak.
Korábban „Anyácska” a tiszadobi nevelőotthonból, újabban a hejőkeresztúri iskola igazgatója, Kovácsné Nagy Emese és pedagógus kollégái, vagy Bogdán László, Cserdi polgármestere. Számos településen láttam hozzájuk hasonló embereket, akik egy ideig csodát tettek. Csakhogy e csodák nem szaporodtak meg és nem értek össze. Akik létrehozták őket, egy idő után elfáradtak, megkoptak, művük visszasüllyedt az átlagba. Hogy miért történt így? Sokat látott közösségi munkástól hallottam: hidat kell építeni a szegregált, hátrányos helyzetű csoportok és a többségi társadalom között.
