Merkel azóta a demokratikus Németország történetének harmadik leghosszabban kormányzó politikusa lett. Politikai karrierje végéről nem ellenfelei kezdtek el beszélni, hanem ő maga. Két éve attól volt hangos a német sajtó, hogy Merkel jelezte bizalmasainak: nem kíván választási vereséggel búcsúzni, azt szeretné, ha 1949 óta ő lehetne az első kancellár, aki maga döntené el, mikor volt elég. Az elmúlt években eltakarította útjából az CDU-n belül ellene szövetkezőket, és az utódlása is tisztázottnak tekinthető.
Amikor elterjedt, hogy Merkel elkezdett gondolkodni a majdani visszavonuláson, a kancellárt épp Hitler-bajusszal csúfolták Dél-Európában, Berlinben pedig megjelent az Alternative für Deutschland protestpárt, amely a német márkára való visszatérést és Athén (valamint Európa) cserbenhagyását tűzte zászlajára. 2014-ben az AfD három tartományi törvényhozásba és az Európai Parlamentbe is bejutott. Akkor Merkel a protestpárt és a CDU keményvonalasai kedvére cselekedett.
Az euróválságban Berlin arra kötelezte a bajba jutott államokat, hogy a társadalmi hatásokkal mit sem törődve spóroljanak, és közben a gazdasági félelmek Németország felé terelték a befektetési pénzeket. Míg Görögország elvérzett, a frankfurti pénzügyi központból azt jelenthették Wolfgang Schäuble szövetségi pénzügyminiszternek, hogy a német állam nem kamatot fizet, hanem pénzt keres, ha hitelt vesz fel. Az AfD-t akkor irányító közgazdászok a rasszizmust súrolva átkozták a semmirekellő görögöket, pedig Németország többet nyert a válságon, mint amibe a mentőcsomagok kerültek. Merkel mégsem engedett a szigorból, és a vadnyugati eszközöktől sem riadt vissza, amikor erőnek erejével törte meg Alekszisz Ciprasz kormányát.
Érdemes emlékezni a könyörtelen Merkelre, visszaidézni a liberális koalíciós partnerrel keresztülvitt piacpárti döntéseit, felsorolni a kancelláriából támogatott német fegyveripari üzleteket a Közel-Keleten, hogy tudatosítsuk, ki az a politikus, akit egyesek úgy állítanak be, mint aki női gyengeségből öleli magához a menekülteket, s dobja el a német és európai érdekeket. Mások pedig a humanizmus védőszentjét láttatják benne.
Merkelt aligha a szentimentalizmus vezette, amikor egy éve megnyitotta a határokat a Magyarországról Németország felé masírozó tízezrek előtt. Azt mondják, a kancellár népszerűsége nagyrészt arra vezethető vissza, hogy a németek olyannak látják, amilyenek maguk is szeretnének lenni: pragmatikus, puritán és józan. Az euróválságban úgy érezte, a görögök nem végezték el a házi feladatukat, ezt pedig mindenáron be akarta hajtani rajtuk, hogy tanuljanak belőle. A menekültekkel szemben nemcsak a keresztényi segítségnyújtás kötelezettsége vezette, hanem a nagyon is racionális számítás, hogy azt Németország meg tudja engedni magának, és végeredményben profitálni fog belőle Európa legnagyobb gazdasága.
Merkel kiemelkedő tehetséget mutat a hatalom játékaiban, de nem feltétlenül tud olvasni az érzelmekben. Tavaly egy palesztin tinédzser sírva fakadt, amikor Merkel szárazon elmagyarázta neki a kamerák előtt, hogy családjával márpedig kiutasíthatják az országból. Most kancellárságát veszélyezteti, hogy az egykori NDK északi területén fekvő Mecklenburg–Elő-Pomeránia tartományban, Merkel szűkebb szomszédságában 21 százalékot szerzett a közgazdász vezetésétől megszabadult, a menekültüggyel új témához, elnökhelyettese szerint igazi „ajándékhoz" jutott AfD.
|
| Fotó: Stefanie Loos / Reuters |
Józanul elemezve nehezen érteni, hogyan szerezheti meg a szavazatok ötödét az idegenekkel riogató párt egy olyan tartományban, ahol a probléma nem is jelentkezik, egy olyan időszakban, amikor országosan visszaesett a menekültáradat. Ezen a nyáron olyan kevesen érkeztek az elsődleges fogadóállomásokra, mint utoljára 2014 májusában, a menekültválság kezdete előtt. És ez sok politikusban felkelti a reményt, hogy a téma magától fog elülni.
Merkel a jelek szerint már nem gondolkodik karrierjének lezárásában, mert az nem látszana önkéntesnek. Bizonyítani akarja, hogy politikája helyes volt. Megbirkózunk vele – mondta egy éve, és a számok alátámasztani látszanak optimizmusát. Mivel a Balkánon át már nem jutnak tömegével emberek Németországba, az elmúlt másfél év alatt érkezettek integrálására összpontosíthatnak a hatóságok. A nyáron félmilliónál valamivel több menekült várta kérelme elbírálását, és becslések szerint 550 ezer ember kezdte meg idén az integrációs oktatást, amelyen a befogadó állam ismerteti szabályait és elveit. Közben az első féléves adatok alapján tizenöt éves csúcson van a végrehajtott kiutasítások száma, a berlini diplomácia komoly anyagi nyomást gyakorol számos fejlődő országra, hogy állampolgárait hivatalos úti okmány nélkül is fogadja vissza, Észak-Afrika országait nemrég sorolták be a „biztonságos" kategóriába, ami nyilvánvaló cinizmus, ám így ide is ki lehet utasítani a Németországban jogtalanul élőket.
Maradnak hát a bűn- és terrorcselekmények. Ahogy a Der Spiegel megjegyzi: egyetlen rendőrségi statisztikában nőtt jelentősen a menekültek száma, ám itt is az áldozat rubrikában jelennek meg. Az adatok szerint ötszörösére nőtt az ellenük elkövetett idegenellenes bűntények száma, miközben 18 százalékkal csökkent 2015-ben a menekültekre bizonyított esetek gyakorisága. A két, iszlamista ideológia által motivált, halálos áldozatot nem követelő terrorcselekményt olyanok követték el, akik a tavalyi nagy menekülthullám előtt érkeztek.
Ezek lennének a száraz tények, amelyekre Merkel hivatkozhat. Nehezebb kiplakátolni, mint az Orbán Viktor népszavazását felvezető féligazságokat. Amúgy sem árt rögzíteni, hogy minden melldöngetés mellett nem a félelem meglovagolásához kell bátorság. Nincs szükség kurázsira ahhoz, hogy kimondjuk, amit a kocsma népe gondol.
– Wir schaffen das. Megbirkózunk vele – ez Merkel híres jelmondata a menekültválság kapcsán, pozitív és optimista üzenet. Nincs benne lenézés, mint amikor Gyurcsány Ferenc a megszorításokról azt mondta, hogy azok nem fognak fájni. És nincs benne tagadás, mint mindenben, amibe Orbán Viktor kapaszkodik,
hogy fenntartsa a szabad rablásra épülő rendszerét. A magyar kormányfő abban a pillanatban futamodik meg, hogy valami – bármi – veszélyezteti az uralmát, Merkel közben kitart politikája mellett az erősödő ellenszélben is. Orbán a hatalmát a fékek és ellensúlyok lebontására, a választási törvény átírására, ezáltal az ellenzék megosztására és anyagi kiszárítására, a média megfojtására alapozza. És ilyen körülmények között kampányol az ellen, hogy bármi dolgunk legyen az elmúlt évek legsúlyosabb humanitárius katasztrófájával szembesülve.
Németország viszont azon vitatkozik, hogyan bánjon azokkal a százezrekkel, akiknek menedéket nyújt. Rémisztő, hogy van az Északi-tenger partján az országnak egy olyan sarka, ahol az AfD és a neonáci NPD együtt ötven százalék fölötti eredményt hozott. Nem szabad félvállról kezelni a szélsőjobboldali veszélyt, de azért Németország joggal bízhat abban, hogy demokráciája az ilyen kihívásokkal elbír. Az 1970-es években a belső, politikailag motivált szélsőbalos terrorizmussal is megbirkózott már.
Merkelnek egyelőre nincs valódi alternatívája a német jobboldalon. Így jó eséllyel jövőre ismét pártja listavezetőjeként méretteti meg magát a választásokon. Az is biztosnak látszik, hogy a CDU/CSU meggyengülve is hozni fogja az első helyet, ám kérdés, lesz-e többsége egy negyedik ciklushoz. A német demokráciára egyelőre nem az AfD jelent valódi veszélyt, hanem ha a Merkel számára annyira kényelmesnek bizonyult nagykoalíciós kormányzásból csinálnak rendszert. Az gátolja a vitát, az ellentétes koncepciók ütközését, az alternatívák kidolgozását. Ott valóban csak külső proteszttel lehet áttörni a zárt ajtós konszenzuskeresést. Merkel önkéntes távozásával akart a történelembe vonulni, ám bukásával is hozzájárulhat országa sikeréhez.
A kancellár történelmi helyét viszont csak akkor lehet majd kijelölni, ha már múlt időben rögzíthetjük: Németország megbirkózott-e a szír háborús menekültek befogadásával. Merkel ellen nem, de erre szívesen kötök fogadást.
