Bilincsben táncolunk

És nem is lesz vita, csak kinyilatkoztatás; nem lesz válasz a leggyakorlatibb fölvetésekre; nem kerülnek elő majd az építészeti tervpályázat után sem gyűjteményi-kiállítási tervek, be kell érnünk az „ez olyan turisztikai attrakció lesz, hogy összeszalad fél Európa”-jellegű parasztvakítással egészen addig, amíg felépül. Vagy nem épül.

Hogy a változtatás vágya által hajtott értelmiségi erőlködésekről értesülve elégedetten vigyorog is, vagy rég oda se hederít a döntéshozók szűk köre, azt nem tudom – de Hoppál Péter kulturális államtitkárrá avanzsálása arra utal, hogy odafönt ez az egész már rég nem fontos. Alkotmányba betonozva áll a Magyar Művészeti Akadémia, ott osztják a lehetőséget és az elismerést, még majd megkapják a Nemzeti Kulturális Alap pénzét is, aztán hátra lehet dőlni. A kenyér elintézve, Kerényi pedig már serényen intézi a cirkuszt.

S aki netán már belefásult a Hegyeshalom és Záhony közt hömpölygő, fröccsöntött (se)keresztény-(se)nemzeti giccsparádéba, annak még mindig lophat új színt az életébe Szőcs Géza és a két bazi nagy sámándob, amelyekkel a milánói expón fogjuk égetni magunkat. E projektnek hála, legalább azt is tudhatjuk, mostantól mit kell érteni pályázaton ebben az országban.

Joggal vetődik fel tehát a kérdés, hogy érdemes-e még ebben részt venni. A művészeknek, a művelődés szereplőinek nincs választásuk. De a kultúra iránt érdeklődő polgároknak van. És ha megelégelik, hogy semmibe veszik őket, hogy nincs válasz a kérdésekre, és elszállnak a levegőbe az érvek, akkor meglehet, végleg hátat fordítanak. Ahogy annak a tehetetlenségnek a megtapasztalásakor is, amely a civil élet független szereplői ellen vívott, kíméletlen kormányzati hadjáratot övezi. Innen már csak egy lépés, hogy mindenféle közélettel is szakítsanak. És pontosan ez Orbánék célja.