A Bibó-emlékkönyv írógéppel sokszorosított példányai 1981 tavaszára készültek el, annyi példányban, ahány szerző és közreműködő volt. A kötetben, amely eredetileg Bibó István 70. születésnapjára készült volna (Bibó 1979-ben meghalt), 76 szerző írása szerepelt. A szerzők mindegyike kapott egy-egy gépelt példányt, amelyet azután belátása szerint adhatott tovább sokszorosításra, miután a kézirata leadásával egyidőben leszurkolta a gépelés költségeinek ráeső részét is. Az egyik szerkesztő, Tornai József filmbeli beszámolója szerint a legnagyobb összeget, 5000 forintot, némi tettetett felháborodás kíséretében Illyés Gyula fizette be, mint az antológia „legjelentősebb költője”, aki a Bibó sírjánál elmondott beszédének szövegével járult hozzá a vállalkozáshoz. Normális megjelenésről szó sem lehetett, bár a szerkesztőbizottság elnöke, Donáth Ferenc felkínálta a kéziratot a Gondolat Kiadónak, ám azzal a feltétellel, hogy azon egy szót sem lehet változtatni. Magától értetődően jött az elutasítás.
A film a szűkre szabott időhöz mérten alapos. Korrekt módon mutatja be a könyv születésének szellemi hátterét és folyamatát. Öt fejezetre oszlik, amelyek sorra veszik az előzményeket, a szerkesztőbizottság megalakulását, a szerkesztés elveit és folyamatát, a szereplők Bibóhoz fűződő személyes kapcsolatát, emlékeit, felvillantva Bibó szellemi örökségének korabeli és mai percepcióját is. Kevesebb idő jut a tágabb történelmi kontextus bemutatására.
A Bibó-emlékkönyv gondolata az akkor már nyíltan és szervezetten fellépő demokratikus ellenzék köreiből érkezett, az ötletgazda Kenedi János volt.
Az idő tájt három folyamat bontakozott ki párhuzamosan a keleti blokkban.
A helsinki egyezmény aláírása után, annak emberi jogi klauzuláira hivatkozva sorra alakultak, először Moszkvában, majd a szovjet blokk más országaiban is a jogaikat nyíltan és demonstratíve gyakorló ellenzéki csoportok. Magyarországon a prágai Charta ’77 aktivistáinak letartóztatatása elleni tiltakozó aláírásgyűjtés volt az ellenzék első szervezett akciója. Ugyanebben az időben mélyült el a Szovjetunió és vele a blokk országainak gazdasági, szerkezeti válsága, ami viszont a szovjet pártvezetést agresszívebb hidegháborús fellépésre késztette.
Az emlékkönyv kezdeményezése (1978 ősze) és megjelenése (1981 tavasza) között tört ki az afganisztáni háború, és mélyült el a lengyelországi konfliktus a hatalom és a Szolidaritás között, ami 1981 decemberében a katonai szükségállapot bevezetéséhez vezetett. A nemzetközi enyhülés rövid korszaka után a hidegháború bedurvult. Részben ez volt az oka, hogy az óvatosabban taktikázó népi ellenzék reprezentánsa, Csoóri Sándor a szerkesztőbizottságból hátrébb lépett, és bár az antológiába szép verset adott, szerepét Tornai József vette át.
A mai szemlélő számára a történet és a film legizgalmasabb kérdése, amint azt Réz Pál, a könyv egyik szerkesztője megfogalmazta: miként volt lehetséges, hogy ennyire eltérő szellemi irányultságú és politikai habitusú értelmiségiek vállalták a közös szereplést: a demokratikus ellenzék, a népi ellenzék prominensei és a hatalommal nyíltan szembe nem forduló, vagy éppen azzal valamilyen mértékben lojális szerzők. Ez akkor korántsem volt ilyen rejtélyes. Bibó munkássága felölelte a XX. század magyar sorkérdéseinek szinte teljes spektrumát.
Bibó eltökélt demokrata volt, a jogszerűség, a jogállamiság híve és nagy hatású gondolkodója. Munkáiban összekapcsolódtak a nemzeti önrendelkezés, a társadalmi egyenlőség, igazságosság kérdései,
a népi és demokratikus gondolat korában talán legtermékenyebb ötvözetét hozta létre.
A népi mozgalom egyetlen igazi politikai gondolkodója volt, aki nemcsak erkölcsi elkötelezettségben, hanem intézményekben és eljárásokban is gondolkodott, így lett a magyar szabadelvűség legnépibb képviselője.
Írásaiban minden fontos korabeli magyar szellemi irányzat talált kapcsolódási pontokat, és (akkor még) nem talált semmit, amit radikálisan elutasított volna. Bibó szellemi hagyatéka lehetett volna az a talapzat, amelyre ráépülhetett volna a kommunista diktatúra utáni új magyar köztársaság közös erkölcsi, politikai és kulturális ethosza. Nem így történt.
A kötet újraolvasása revelatív és megdöbbentő. Revelatív, mert mit sem vesztettek aktualitásukból azok a kérdések, amelyek az írások középpontjában állnak, és megdöbbentő, mert három és fél évtized alatt ezekből a problémákból szinte semmit sem tudtunk megoldani. Mi több, akkor mintha közelebb lettünk volna a megoldáshoz, vagy legalábbis a megoldáskeresés közös nyelvének megtalálásához, az értelmes politikai, szellemi diskurzushoz, mint ma.
Bibó nem azért szűnt meg a rendszerváltás után közös orientációs pont lenni, mert soha nem volt a liberális kapitalizmus feltétlen híve és demokratikus ösztöneit nem elégítette volna ki az alkotmányos parlamenti rendszer.
Hanem például azért, mert egy évtizeddel később a kötetben szereplő Bibó-felejtés című írás szerzője, a mai jobboldali eszmevilág egyik meghatározó alakítója, Csurka István radikálisan szakított vele is, amikor szembefordult a jogállamiság és a demokrácia eszméjével, visszaemelte az antiszemitizmus kliséit a magyar politikai nyelvbe és szellemi tekintélyével újra legitimálta azokat. Talán senki nem tett többet a Bibó-felejtés szerzőjénél azért, hogy tíz évvel később Bibó ismét felejtésre legyen ítélve. Ma legszívesebben sóval hintenék be a demokratikus ellenzék emlékezetét is.
A napnál is világosabb, hogy Bibónak ma miért nem lehet helye a hivatalos szellemi panteonban, noha a rendszer jelenlegi vezetői az őróla elnevezett szakkollégiumban kupálódtak ifjúkorukban. Bibó az 1944. március 19. előtti rendszer, a Horthy-rezsim botrányának egyik legkérlelhetetlenebb és legélesebb szemű elemzője volt.
A sértett, önfelmentő és öntömjénező etnicista nacionalizmus Bibó szemében a kelet-európai, köztük a magyar szellemi és politikai nyomorúság legfőbb oka, a nemzeti fejlődés történelmi torzulásának legkártékonyabb következménye, egyben a hazugságra épülő autokrata rezsimek legfontosabb ideológiai fűtőanyaga a világnak ezen a táján.
Ha nem szakítunk vele, nem válhatunk sikeres nemzetté. A Bibóra komoly hatást gyakorló, egyben általa éles kritikával is illetett Szabó Dezső 1928-ban írott sorai is eszünkbe juthatnak: „Elmaradhatatlan kísérőjelensége az ellenforradalomnak egy bizonyos álnacionalizmus, …mely a Nemzetet csak az úgynevezett nemzetfenntartó elemekben látja, Till Eulenspiegel-i humorral azokat nevezve nemzetfenntartó elemeknek, akiket a nemzet eltart, helyesebben: kitart.”
A tavalyi holokauszt-emlékév botrányai is élesen mutatták, hogy a jelenlegi rezsim milyen messzire került Bibó zsidókérdésről szóló tanulmányának 70 évvel ezelőtti gondolataitól: „Ha van felelősségünk, akkor minden taktikázás nélkül kell vele szembenéznünk, mert csak így válhatunk felnőtt nemzetté, s a magunk erkölcseit csakis ezen az úton hozhatjuk rendbe… (C)sak ebben az esetben várható komolyan, hogy országunk egy következő alkalommal más, méltóbb arcot tud mutatni.”
Csurka István Bibóról
„Hiszen még kimondani is borzalmas: azért nem nyúlt kéz felé magányába, azért nem igyekeztek eszméit... az újabb nemzedékekkel megismertetni, mert ízig-vérig demokrata volt? (Bibó-felejtés, 1979)
A legfontosabb ok, amiért Bibó persona non grata az ország mai urai szemében, az alábbi két idézet párhuzamba állításával ragadható meg a legjobban. E. Fehér Pál, a Kádár-rezsim szorgos és hű tollnoka 1979-ben, Bibó halála után négy hónappal próbált megelőző csapást mérni a lassan, de megállíthatatlanul kibontakozó Bibó-reneszánszra: „Utasítsuk el a Bibó-legendát. Bibó István legfontosabb eszménye a demokrácia volt. Sietek hozzátenni: a polgári demokrácia. Az, ami soha nem létezett Magyarországon, és amelyen a felszabadulás pillanatában a történelem már túlhaladt. Olykor az a gyanúm, hogy Bibónál a demokrácia nem annyira politikai, mint inkább erkölcsi kategória volt. Ha érthető is, hogy a felszabadulás pillanatában egy morálisan végletesen lezüllesztett országban az erkölcsöt ennyire középpontba próbálta állítani, a közösségi programot semmi esetre sem pótolhatta az egyéniségépítés individualizmusa. Más szavakkal: bármennyire kívánatos, hogy a politika erkölcsös legyen, az erkölcs még a politikai, közéleti erkölcs sem azonos a politikával... Az erkölcsi mércét ... semmikor, a legfejlettebb demokráciában sem lehet szembeállítani a politikai cselekvés szükségszerűségével.” (Kritika, 1979. szeptember)
|
| Kenedi János, az emlékkönyv ötletgazdája |
2011-ben, Bibó születésének 100. évfordulója alkalmából az Orbán-rezsim egyik legfőbb politikai termékfejlesztője, az újabban kínai agitprop elvtársakkal fraternizáló Lánczi András ezt vetette papírra. „Aki pedig nagyon hisz a politika erkölcsi alárendelésének lehetőségében, annak Bibó művei kifogyhatatlan utalásfolyammal és eszmefuttatással szolgálhatnak – s mivel a valóság ellenáll, lassan mítosszá növekszik Bibó munkássága és személye.” (Kommentár, 2011/4.) A két szerzőt nem csak Bibó világképének vaskos és sunyi félremagyarázása köti össze.
A demokrácia eltökélt ellenségeit ugyanaz aggasztja mindenkor: a politika és az erkölcs összekapcsolásának eszméje, amely Bibó munkásságának fundamentuma.
Irtóznak tőle, mint ördög a szentelt víztől. Minél jobban rettegnek Bibó szellemétől, annál több okunk van bizakodni.
