Kialakulhatna egy értelmes vita arról, hogy sok vagy kevés a támogatás, amit a Budapesti Fesztiválzenekar kap. Mert sok. Mert kevés. És mert minden sok. És mert minden kevés. Legalábbis azok számára, akik adják meg akik kapják. És mert sok értelmes célra fordítunk keveset, értelmetlenekre a kelleténél többet. Csakhogy arról szintén lehetne érdemi polémia, hogy mint válik idehaza minden értelmes egy kurzusváltás nyomán értelmetlenné, és fordítva.
Sajnos ez az átkozott szimptóma követhető nyomon a Fischer Iván vezette zenekar esetében is. A tetemes állami támogatás tudatában a főváros jelentősen csökkentette a saját szponzorációs összegét, mire a művész a tőle megszokott módon, kemény szavakkal reagált – divatos megfogalmazással élve kissé túltolta. Tarlós Istvánnak sem kellett messzire mennie dühödt válaszért: „Gyalázni ingyen is lehet minket, ahhoz nem kell 60 milliós támogatást kapni” – jelentette ki nem valami diplomatikusan. Ahelyett, hogy egy mindkét oldal szempontrendszerét józanul számba vevő vita érlelne kompromisszumot, amelyet, ha valahol, hát az úgynevezett magas kultúra vidékein be lehetne mérni, egykettőre ugyanabban az indulati vadonban találjuk magunkat, mint bárhol bármilyen témában.
Néhányan a Facebook nyilvános terében azonmód zsidózni kezdenek, mások, kényesebb ízléssel, pusztán az országból való elmenetelt ajánlják mint megoldási formát, meg elkezdik a zenekari fizetéseket babrálni, hogy azután listát közöljenek a BFZ alapítványának kurátorairól, felügyelőbizottságának és tanácsadó testületének tagjairól. Válogathasson ki-ki a maga politikai ízlése szerint. Azt azonban még a legkritikusabb hozzászóló sem cáfolja, hogy a zenei teljesítmény imponáló, hogy a zenekar valóban rangos helyet vívott ki magának a világ koncertszínpadain, de…, és ez a tromfok tromfja: vezetőjük külföldön is kritikus hazájával szemben. Akkor meg minek pénzzel tömni?
