Szeretett azon a lócán üldögélni. A falusi konyha éke volt a mélybarna színű hosszú faragott bútordarab, amelyen három asszony is elfért egymás mellett csigacsináláskor, s délután békésen szunyókálhatott az óvodás gyerek. Komoly döntések születtek a lócán ülve, konyhaasztalra könyökölve: mennyiért adják a zugban kifőzetett pálinka literjét, hány tehenet vegyenek tavasszal, s mit ültessenek a falu szélén lévő félhektáros kis földbe, ami emberemlékezet óta a családé volt. Később ez utóbbi probléma magától megoldódott, mert a tanács kisajátította a kicsike kis földet, elrekvirálta, befalta, kellett neki, megszerezte, kész. Ebbe belepusztult a férfiszív, az asszonynak meg ott maradt a közelebbi, sokkal kisebb konyhakert, ahova mákot már nem ültetett, mert nem maradt hely, csak sárgarépát, petrezselymet, karalábét, zellert, aranyló zsírkarikás vasárnapi húslevesek alapkellékeit.
A lócának számos előnyén túl volt még egy óriási: az ülőrészt felemelve hatalmas tároló tárult fel, megannyi kincs rejtekhelye. Hímzések, amiket télutón elkezdtek, de a szántás, vetés, aratás szigorú rendje szerint csak a következő tél elején folytathattak. Városban vásárolt gyöngyfonalak, pamutgombolyagok, amikből majd a legkisebb unokának horgolnak keresztelőruhát. Formás hengerbe tekert zsákvásznak, amit még az ükmama készített saját szövőgépén, beleszőve álmokat, könnyeket, s végül a monogramját is.
Most itt van a lóca egy másik konyhában, épp végigéri a rövidebb falat. A barna, viaszosra kopott öreg festéket szépen lemaratták róla, a szálkákat lecsiszolták. Már csak a lakatost várták a szomszéd faluból, hogy hozzáillessze a rozsdás zárat a megkopott öreg kulcshoz.
A lakatos szürke munkásruhában érkezett, kért egy kávét, majd odakuporodott a lóca elé. Egy darabig elmélyülten dolgozott, aztán megállt kicsit, s azt kérdezte, hallottuk-e, hogy egy dél-walesi kisvárosban eszméletlen perpatvart okoztak a betépett birkák, akik egy illegális kenderültetvényről legeltek be jókora nyalábokat.
