Néztük a gyerekeket. Ő ült ott előbb, én csak odahuppantam mellé ismeretlenül a pisztácia és mentás-málnafagyis gombócaimmal. Május van, ez már nem „r” betűs hónap, mint a szeptember, október, november, december, január, február, március és április, amikor is mifelénk embergyerek jeges nyalánkságról még csak nem is ábrándozhatott. Apánk meg is fejelte a szigort azzal, hogy az „emberes” hónapokban, úgy mint szeptember, november és december még téli fagyi se nagyon kerülhetett a kosárba. Ma már persze sejtem, hogy inkább a förtelmesen gejl micsodától akart így távol tartani, amit vonzó névvel, ám annál értéktelenebb belsővel kínáltak akkoriban.
Felnőttem, ehetnék fagyit akár januárban is, mégis úgy várom ilyentájt a május elsejét, a határvonalat, mint egy gyerek, azzal a tudattal, hogy továbbviszek egyfajta örökséget. Biccentettem is egyet a fagyimmal a felhők felé, mielőtt odaültem volna a játszótéri pad szabadon maradt térfelére. Lehet ugyan sétálva vagy boltba menet fagyizni, de a legjobb mégiscsak merengve, magunk elé bámulva, ülve s minden falatot hosszan, elégedett sóhajjal magunkba engedni.
– Aranyosak, nem? – fordult hozzám az, aki elfoglalta a pad másik felét. Most néztem csak meg alaposabban. Negyvenes férfi, pufók, pirospozsgás arc, kidolgozott tenyér. Az ujjbegyek kissé megvastagodva, itt-ott kirepedve, mély szálkáikba szinte csontig ivódott a finom, fehér por. Fugasimogató burkolóujjak szoktak így kinézni meg festő- és kőművesujjak, amik érdes tapintásúak maradnak mindörökké.
