Kezdi elönteni a magyar médiát a panasz, hogy mekkora a munkaerőhiány. Nem lehet kapni takarítót, kamionsofőrt, fémipari szakmunkást, gépészmérnököt, képzetlen mezőgazdasági és építőipari munkást. A balatoni vendéglátósok már a nyáron telesírták a nyilvánosságot, hogy mind elmentek az éhbéren tartott szakácsok, pincérek, mosogatók Ausztriába. A magyar Auchan próbált elébe menni az elvándorlásnak, és még az ágazati egyeztetések előtt tízszázalékos béremelést hajtott végre.
Én még emlékszem arra, amikor két sofőr járt egy kamionnal, az egyik pihent, míg a másik vezetett. Most egy sofőr van, akit belekényszerítenek a rohanásba; dehogy tudja betartani a pihenőidőket, inkább megeszi a tachográfszalagot, ha ellenőrzik, mert a munkáltató hajlamos a büntetést is vele kifizettetni. A rendszerváltozás után jó másfél évtizedig senkinek sem kellett gépészmérnök – ugyanúgy, ahogyan fémmunkás sem. Ismerek kiváló forgácsolót, akinek havi nettó százezret sem adtak, de még szilvesztereste is munkára akarták kényszeríteni. Amikor a menedzsment elutazott a meleg tengerekre, és nem szerzett elég munkát, a melósokat kötelezték, hogy vegyék ki az éves szabadságukat.
Föl kellene tárni mindazt a sok visszaélést, kifizetetlen túlórát, részmunkaidőre kényszerítést, amit a piacgazdaság hozott Magyarországra. A tőkelogika szerint fizetés csak arra az időre jár, amíg dolgozik az ember. E logika szerint minden munkavállaló napszámos. Ne a tőke menjen a munkaerőhöz, hanem a kelet-magyarországi munkavállaló hagyja ott a családját, elértéktelenedő házát, és költözzön Győrbe! A történethez hozzátartozik, hogy eddig minden hatalmon lévő politikai garnitúra faragott a munkavállalók jogaiból.
