Ehhez az állameszményhez vele rokon hatalomgyakorlási módszertár tartozott: a felettesség mindenhatósága, adminisztratív módok elsődlegessége, túlszabályozás, ámde a jog formális, politikaszolgáló szerepe, parancsuralmi vezérlés és tervlebontás, pártos káderpolitika, a rejtőzködő pártbürokrácia uralma, zárt világkép, hazudozás és elhallgat(tat)ás, a politikai (ön)érdek abszolutizálása. Ez meg az összetartozott; hasonló a hasonlónak örült, majd kipukkadt: lustává, elidegenedetté, csőlátásúvá, álságossá, reformálhatatlanná, versenyképtelenné vált az egész.
Ismerős? Bizarr reinkarnáció tűnik ma elő; noha az objektív, plurális közjogi felállás, s a vele konform „stílus”: nyitott, szabad társadalom, szolgáló állam, alapjogtisztelet, alkotmányos kooperáció kizárná ezt. Orbán államrezonja elvben és gyakorlatban önellentmondó abszurditás: elemei ütik egymást, kvázi tengeralattjáró-repülőgép, talán Micsurin csodája; szögesdrótként ötvöződik benne sün és kötél. A XX–XXI. századi európai, érdemben és garanciálisan is demokratikus közjogi papírformát itthon bolsevik húzások, nyomulások, lehúzások, trükkök, kinevezések teszik javíthatatlan torzóvá.
Ilyen szisztémához olyan metodika társul: vajon minek, meddig és miféle kilátásokkal? Nem az illiberális szó a botránykő, hanem mindaz, ami ennek jegyében tartalomban és stílusban lopakodóan, valós ellenállás nélkül történik. Déja vu; vissza a múlt évszázadba, -ezredbe?! ’89. október 23-tól kulcsfogalmak startoltak: népfelség, alkotmányosság, demokratikus joguralom, szabad választás, leválthatóság, piacgazdaság, emberi jogok a hatalom korlátjaként, az autonómiák, független intézmények és posztok sérthetetlensége, közpénzkontroll, diszkriminációmentesség, civil ellenőrzés a közhatalom felett, hatalommegosztás, és annak révén fékek és ellensúlyok összjátéka, az alkotmányos tényezők kölcsönös, jóhiszemű együttműködése és így tovább. (Hová lettek?) Jól-rosszul, bár kevéssé markánsan, nem visszafordíthatatlanul 20 éven át kezdett kiteljesedni mindez: s akkor jött 2010-től a kétharmad, s általa a tarvágás, a hatalmi mámor fűtötte visszarendeződés.
Az alkotmányos alapintézmények zárójelbe kerültek, ellenállni képtelenné váltak; a diktatúra szelleme és metodikája előretört, mára betölt szinte minden színteret. A kulissza európai; a színdarab és az előadásmód „ félázsiai”. Ez idő tájt nincs szükség eszközként mindazt bevetni, ami virtigli diktatúra volna; elég belengetni, hogy bárkivel, bármi téren, akármi megtehető. Így eljátszható, hogy demokrácia ez is, csak más, mint a hagyományos modell. Sőt mímelhető, hogy ez a jövő útja; a gyenge, lassú, körülményes és erőtlen Európa erre kell hogy meneteljen, különben…!
A világban van arra példa, hogy a piaci alapú gazdasági rendszer kemény egyeduralmi berendezkedés és társadalomszervezés szimbiózisát mutatja. Nem az unióban, persze. Arra nézve viszont alig(ha) lehet életképes kísérlet, hogy az alkotmányos, demokratikus jogállam megéljen személyelvű (fél)diktatúra viszonyai közt. A joguralom az intézményekre s azok garanciáira teszi a hangsúlyt: a személy másodlagos, leváltható, ő szolgál, s nem ural mindent. Mindenki felhatalmazása csak korlátos, időleges, számadáshoz kötött és másodlagos: ennek fordítottja nonszensz, méghozzá függetlenül a „kiválasztott” kvalitásaitól.
Churchill 1945. évi választási veresége mutatja a demokratikus és az autoriter rendszerek eltérését: ti., hogy ki van (leg)felül. Az orbáni modell – amíg demokráciában gondolkodunk – vegytiszta anakronizmus, önérdekű tévelygés és államelméleti kamu: zsenge kísérlet a totalitárius szándékok leplezésére.
Végül az erőkultuszról. Aki igazán erős, az tud és akar a már megadott, önként vállalt (játék)szabályok, keretek és adottságok között is győzni: nem írja át a maga képére a teljes palettát, környezetét. Nem akar egy személyben játékos, bíró, edző, partjelző, szertáros, intéző, szponzor és kedvezményezett, mégis semmiért sem felelős tótumfaktum lenni. Felcsút nem hívhatja ki a Barcelonát: főleg úgy nem, hogy ő szab létszámot, ítél gólt és lest, kezeli az eredményjelzőt, kedve szerint fújja le a meccset, avagy tart kezében minden labdát és sípot a végtelenségig. Midasz mondabeli király érintésére minden arannyá változott.Magyarország ura a ’89-es aranymetszéssel ennek a fordítottján bíbelődik.
A szerző alkotmányjogász
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
