A bélszín. Az kellett volna neki. Meg a hátszín. Mondta is, hogy felőle a falusiak elvihetik a bordát, a tüdőt meg a csontos részeket, de ő kicsapja az asztalra a pénzt, nem ígérgeti, hogy majd meghozza nyugdíjkor vagy fizetéskor, és viszi az összes színhúst. Azonnal fizet, ropogós tízezresekkel, mint a Csekonics báró.
Megmondtam neki, hova menjen a pénzével együtt. Nem érdekel, hogy képviselő, az se, ha feljelent. Egy utcában nőttünk fel, tudom, milyen volt kisgyereknek, hát nem sokkal jobb, mint amilyenné felnőtt. Elcsalta a kiszámolót a bújócskánál, és mindig ő vette ki a legvastagabb mákos buktát, amikor nagyanyám körbekínálta a tányért. Aztán persze elagyabugyáltuk rendesen, ő meg beárult mindenkit, apánk, anyánk a kétszeresét verte vissza rajtunk. Megtanultunk félni tőle, és inkább kikerültük.
Most már nem lehet kikerülni, mindenütt beleütközünk.
Először a titkárnőjét küldte. Lista volt nála, azt mondta, hozta a rendelést. Te, mondom neki, láttál a ház falán tán valami cégért, hogy ez itt mészárszék vagy hentesbolt, vagy falusi szatócsbolt, ahol a gombok, ácskapcsok meg cukorkák mellett marhahúst is lehet venni kilószám? Ettől zavarba jött, csak sodorgatta a cetlijét meg szabadkozott, hogy hát a képviselő így meg a képviselő úgy, köztudott róla, hogy szereti a minőséget.
