Mondjak már valamit arra, hogy Békéscsaba és Törökszentmiklós úgy bebarnult, mintha nem is helyre kis dézsából, de mondjuk egy repülőgép-anyahajónyi konténerből öntötték volna rájuk a’ excrementumot, hogy végképp esély se legyen elkenni, na pláne megúszni, most mit szépítsük: a szart magát. Hanem muszáj legyen úszni benne. Ezt a repülős, anyahajós, úszós dolgot különben már nem apám mondja, hanem egy barna zakós budapesti belvárosi balos értelmiségi a pultnál; neve is van, meg savanyú lehelete. Előbbi nem fontos, utóbbi viszont néhány éve egyre savanyúbb, és mondogatja is mindig, hogy eskü, tényleg nem a szőlő miatt, egyszerűen csak trágya ez így, hogy „jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint, / füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a...” – itt viszont most az egyszer megálljt intek, tisztelettel bár, de határozottan: egyrészt mert el se nagyon mentek azóta, másrészt meg mert egy bekezdésben ennyi emberi végtermék éppen elég lesz.
Különben is, mondom apámnak, meg a barna zakós budapesti belvárosi balos értelmiséginek, Miklós meg Csaba meg a többiek még istenesen megúszták, de mi lesz Ózddal, ahol ráadásul literátus nácival gyarapszik a városi elöljárók hosszú sora? A lélek igazi mérnökével, akinek eszköztára már most is bővebb a fajelméletnél. Ilyeneket tud például, hogy „mintha nyitva az ablak / s bedől a virágillat, / mintha a házban / valahol pudingozás van”. Úgyhogy jobb, ha most hangosan is gyakoroljuk egy kicsit a nevét, mondom apámnak és a barna zakós budapesti belvárosi balos értelmiséginek, mert lesz még ennél nagyobb ember is a Janiczak Dávid.
„Ismételd, fater: Janiczak Dávid!”
Némi csönd után azt kérdezi cseten apám, meg a barna zakós budapesti belvárosi balos értelmiségi is azt firtatja a pultnál, nem-e lehet-e, hogy ez a fiú akkor érett túl, akkor barnult be teljesen, amikor az Élet és Irodalom versrovata visszadobta a költeményeit, ekképpen talán éppen az úgynevezett liberálisok tehetnek róla, „mi tehetünk róla”, hogy most az van, ami van, Ózdon legalábbis.
„Hát, bizony, az lehet”, mondom. Hagyok némi időt az önvádra a barna zakóhoz passzoló, barna szomorúan pislákoló szempárnak meg a villogó csetablaknak, aztán eszembe jutnak a pünkösd utáni hatodik vasárnapra szánt egyházi beszéd szavai is, miszerint „ha eszed, tudományod van, tanítással, tanácsadással légy könyörületes”, úgyhogy mielőtt kinyomnám a csetablakot, és otthagynám a kocsmát, megnyugtatok mindenkit, hogy már a Köves Gerti is megmondta: a náci az náci az náci az náci. Meg hogy azt a pudingos verset még a Magyar Fórum is simán visszadobta volna. Valahogy úgy, ahogyan ezt a méreten aluli országot dobta vissza mindig mindenki az egyre marasztalóbb, egyre barnább lébe, „majd legközelebb mindent megoldunk”.
