Hosszú szoknyát viselt, bársonytaftot, amibe rojtokat szaggatott már az idő. (Hogy megmaradnak gyerekkorból egész mondatok, például egy Móricz Zsigmond nevű úrtól, akit mesék helyett olvastunk! „Sustorgós, ropogós tafotába jár a mi Rozink, csak úgy csapja a szelet, ahul lép. Mer a neki dukál, mer a neki muszáj, mer az ű ura bent van a miniszterijomba...”
Valaha jó darab lehetett, de hogy ő hordta volna a kezdetektől, az kétséges. Inkább egy angol középosztálybeli hölgyé lehetett, aki délutánonként rutinosan teázik a barátnőivel. Minőségi szövetből készített kalapja olyan természetes eleganciával simul a fejére, mintha már gyerekkorában is efféle költeményekben hintázott volna a parkban. Ruhadarabjai mívesek, szezononként frissülnek. A levetettek rendre adományként végzik, innen kerülnek aztán többlépcsős válogatáson át előbb minőségi second handokba, aztán átlagos turkálókba, végül az úgynevezett „Afrika-bálákat” forgalmazó hazai hodályokba, ahol szombatonként kilencven forintért mérik a maradék kilóját.
Innen való a bordó bársonytaft szoknya is. Kevesebbe került, mint egy nagy kifli, mégis furdalta a lelkiismeret, amiért ennivaló helyett ilyen cifraságokra költ. Aznap inkább nem evett.
