Ráadásul ha azt vesszük, hogy a nagyhatalmak most már bizonyítottan és leplezetlenül figyelik meg minden mozdulatunkat, s szereznek tudomást legrejtettebb titkainkról, akkor tényleg okafogyottá válik úriember módjára viselkedni, és folyton-folyvást, fárasztóan, szalonképes szavakat keresni gondolataink kifejezésére.
Vegyük észre, hogy e téren is vége a régi világnak. Valamikor eleink különféle virtusokkal rendszabályozták meg Európát, buzogánnyal, kürttel verték fejbe az ellenséget, esetleg cselvetéssel, furfanggal éltek, ma baromarcúzás meg seggfejezés a válasz a kihívásokra.
Ám most nem arról van szó, hogy csak ennyire futja, ráadásul legalább akkora eredménnyel, mint mikor az ötvenes évek elején szüleink marósként meg szövőnőként fenyegették meg az imperialistákat, hanem hogy az ellenség immáron esztétikai értelemben is leleplezendő.
Amikor az ötös számú tagkönyv tulajdonosa azt írja a New York Times szerkesztőségének, hogy „az Önök elhízott társadalma csak menetel a liberalizmus megfakult zászlaja alatt”, akkor az esztétikai értékítélet is, a szerző és Széles Gábor laptulajdonos mint autentikus szépészeti szakértő egyként ítéli el a disznó módjára elhízó, tokát eresztett liberálisokat.
Akik, s ezt is a Magyar Hírlap mértékadó publicisztikai rovatában olvastuk, „kígyóvállú, rossz külsejű, gyáva, irigy, aljas, beteg lelkű, ostoba médiagecik”, amiben az is benne foglaltatik, hogy vége a rossz külsejűek uralmának, a küllemet és kellemet tekintve sehol se vagytok példának okáért egy Gajdics Ottóhoz képest, aki érdek nélkül tetszik a magyar népnek, tehát szép.
Mint tudvalevő, a kormány nemrég majdnem kinevezett római nagykövetnek egy nem antiszemita és nem rasszista írót, aki pillanatokon belül világhírű lett egy korabeli művével, amelyben azt írja, hogy a zsidókat elárulja „árkos szemük, petyhüdt bőrük, nyirkos tenyerük, hideg lábuk, torz mosolyuk”, s hogy orrhangon énekelnek.
Hogy honnét tudja a majdnem nagykövet-író, hogy a zsidóságnak hideg a lába, azt majd nyilván az emlékirataiban tárja fel, ránk csak annyi tartozik, hogy tehát a nemzetét féltő, illiberális hazát építő magyar mindenekelőtt szép ember, bőre feszes, tenyere száraz, lába akár a bekapcsolva felejtett rezsó, emellett teli torokból és torzulásmentes mosollyal énekel a szembejövő másik magyarnak.
Egyébiránt a majdnem nagykövetíró az őt ért vádakra a Valasz.hu-nak elmondta, hogy „a keresztény ember nem érthet egyet semmiféle rasszizmussal”, márpedig ő keresztény ember, ergo, ha akarna, sem tudna rasszistának lenni.
