Igyekeztem, de sehogyan sem tudtam megérteni, hogy az emberi léleknek milyen összetevői felelősek mindezért. Az én saját országom is átesett a totalitarizmuson, a repressziókon; de a sztálini Szovjetunióban, azt hiszem, valami más mechanizmus működött: ott a repressziók tömegessége és kiszámíthatatlansága miatt állati félelem lett úrrá az embereken, akik teljesen képtelenné váltak arra, hogy józanul gondolkodjanak és ellenálljanak, s megadóan várták, hogy a Moloch kit fal fel legközelebb.
Na és egy évvel ezelőtt megmutatták nekem, hogy megy ez. Hogy egy nép, amely húsz éven át nagyjából szabadon élt, amelynek (először ezeréves történelme során) megengedték, hogy szabadon válasszon magának hitet és ideológiát, hogyan tud néhány hónap alatt visszasüllyedni nem egyszerűen a szovjet, diktatórikus időkbe, hanem még mélyebbre: szinte már egészen vissza a középkorba.
Mint kiderült, nem kell ehhez más, mint a televíziót információs eszközből propagandaeszközzé változtatni. Ennyit tettek: durván, primitíven – s ugyanakkor mesterien. Joseph Goebbels csak álmodhatott arról, hogy olyan propagandaeszköze legyen, mint a mai orosz tévé. Azt, amihez Goebbelsnek tíz év kellett, nálunk egy év alatt elvégezték. És a nép készen állt erre. A nép kész volt elhinni, hogy ellenségek vesznek körül bennünket. Hogy darabokra akarnak minket szaggatni, meg akarják hódítani, gyarmatosítani akarják hazánkat, ki akarják szívni a drága olajunkat és a szent gázunkat. Fel akarnak falni minket mindenestül. És csillagos-sávos lobogót akarnak a Kreml fölé függeszteni.
De vajon miért hittük el mindezt, miért szoptuk be ezt a gyakran nyilvánvaló hazugságot? Hiszen igazából nem veszítettük el a hidegháborút. Hiszen nem foglalták el a hazánkat ellenségek, nem köteleztek minket sokmilliárdos jóvátétel megfizetésére, nem masíroztak diadalmas amerikai tengerészgyalogosok a Vörös téren, és senki nem vette vissza tőlünk Kalinyingrádot. Honnan jött a nemzeti megalázottságnak, vereségnek ez az érzése, amit a tévécsatornák annyira felfújtak?
Jó, igaz, szétesett a birodalom, amelyet háromszáz éven át rakosgattak össze. Egyetlen nép számára sem könnyű búcsút mondani a birodalmi létnek – még a magyarok sem tudnak megbékélni ezzel, annyi év után. És igen, hirtelen kiderült, hogy az egész értékrend, amelyben felneveltek minket, az az egész ideológia hibás volt. De a legfőbb: az embereknek ebben az új Oroszországban nem volt olyan érzésük, hogy kiválasztottak, különlegesek, hogy egy nagy nemzethez tartoznak, olyan erőhöz, amelyet a világban tisztelnek (és félnek tőle), és amely ezt a világot megváltoztatja.
Az orosz ember sohasem volt igazán szabad; esetleg csak a magánéletében, de ott sem igazán. És sohasem lakott jól. És az állam sohasem engedte neki, hogy önérzetes legyen. Ezt az önérzetet mindig a haza iránti büszkeség helyettesítette. Aminek nyilvánvalóan a propaganda volt az alapja.
Az utóbbi években ez az ország semmilyen újabb okkal nem szolgált rá a büszkeségre, sokkal inkább a megvetésre és a gyanakvásra. Éppen ezért az állam minden évben egyre nagyobb lendülettel és pompával ünnepelte meg a győzelem napját, május kilencedikét. Oroszország újkori történetében nincs nagyobb győzelem, mint az, amelyet a Szovjetunió aratott a hitleri Németország fölött. A fasizmus ellen vívott küzdelem és a fölötte aratott győzelem a mai Oroszország legfőbb ideológiai mítoszává vált, hazánk sokszínű, soknemzetiségű lakosságának fő egyesítő tényezőjévé.
Tessék, ennyi az egész pszichoanalízis.
De ennyi valóban elég lehet ahhoz, hogy tízből kilenc honfitársam hirtelen elhiggye, hogy azt a millió embert a kijevi Majdanon – ugyanolyan embereket, mint bármelyik orosz tévénéző – az Egyesült Államok külügyminisztériuma pénzeli? Mert elhitték. És elhitték, hogy Kijevben igazi fasiszták kerültek hatalomra, mintha egy régi háborús filmből bújtak volna elő. Elhitték a durván felmázolt propagandatudósításokat arról, hogy az ukrán fasiszták a kelet-ukrajnai városok terein kisgyerekeket feszítettek keresztre. Elhitték, hogy a Krímet, ha nem csatoljuk Oroszországhoz, elfoglalták volna az amerikaiak, és a Szent Szevasztopolba telepítették volna valamilyen Hatodik flottájukat. Elhitték még a művelt barátaim is! Magyarázom nekik: ugyan már, senkinek se kell Szevasztopol! Törökország, amelynek a hadserege nem rosszabb, mint Oroszországé, már fél évszázada tagja a NATO-nak, és teljes ellenőrzése alatt tartja a Boszporuszt és a Dardanellákat. Senkinek nem kellett a Krím, Putyint kivéve – mert csak nem hagyhatta, hogy Ukrajna belépjen a NATO-ba! Nem hallgatnak meg, nem értik, mit mondok, nem hisznek nekem. Hallani sem akarnak arról, hogy Oroszország hatolt volna be a Donyec-medencébe. Ha ilyet mondasz, rögtön árulónak neveznek. Nem, az ukrán fasiszták folytatnak megtorló hadműveletet a donbasszi felkelők ellen. Na, hát erre kellett a Nagy Honvédő Háború mitológiája! Én meg azt hittem: naftalinos badarság, fekete-fehér fényképek, ismeretlen arcok… De kiderült: hasznos előkészítés.
És jobb nem lesz: most megölték Nyemcovot, és a tévé az elhunyt iránti kegyeletből kicsit elcsitult, nem kezdte el gúnyolni a hullát; de megnézed, mi folyik az interneten, és tessék: felhergelt, propagandától fűtött honpolgárok üvöltöznek: „Veszett kutya volt – veszett kutyaként döglött meg”. És az a most már alighanem csak tízszázaléknyi ember, aki az egész krími és Donyec-medencei hadművelet, a nagy honvédő háború folytatásáról szóló hazudozás, a Nyugat-ellenes hisztéria felszítása mögött kezdettől fogva pragmatikus számítást látott, az elhülyített lakosság hidegvérű manipulálását, ők, igen, ők most félnek. Azt mondják, nem félnek, és tízezrével mennek ki felvonulni Moszkva központjába – de természetesen félnek. Ha Nyemcovot megölhették, akkor alighanem bárkit megölhetnek. Bárkit. És most, a Krím, a Donyec-medence, Nyemcov után bármi megtörténhet. Lágerek, repressziók, Birkenauból szállított gyerekkocsik. Úgy látszik, ez valahogy észrevétlenül történik meg az emberekkel. És nemcsak a németekkel történhet meg, hanem, úgy látszik, velünk is. Nem szeretném ezt elhinni. Szeretném azzal nyugtatni magam, hogy ez csak pánik, csak paranoia. De, gondolom, Németországban is volt tízszázaléknyi olyan ember, aki nem szavazott, nem masírozott, nem üvöltözött – és, mint most mi, szintén nem akarta elhinni, hogy az az egész egyáltalán lehetséges.
De kiderült, hogy igen, lehetséges. És most, úgy látszik, bármi megtörténhet.
A szerző író
M. Nagy Miklós fordítása
A cikk megjelenését a www.nibbe-wiedling.com támogatta.
Dmitry Glukhovsky világhírű orosz író, könyveit – Metró 2033, Metró 2034, Szürkület, Orosz népellenes mesék, Futu.re – Magyarországon az Európa Könyvkiadó jelenteti meg.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
