Szemléletes példája ennek a törökországi helyzet hazai értékelése. Az AKP-kormány példátlan politikai tisztogatásba kezdett a júliusi puccskísérlet után: már az első napokban több mint 40 ezer embert tartóztattak le, 20 ezer pedagógusnak vonták be a tanítási engedélyét, közel háromezer bírót függesztettek fel. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter mindezekkel összefüggésben nem lát antidemokratikus folyamatokat Törökországban, Orbán Viktor pedig többször is kiállt Erdogan mellett. Ehhez képest a valóság az, hogy a terrorellenes törvénynek köszönhetően gyakorlatilag követhetetlen, kit milyen alapon vonnak felelősségre, vagyis a politikai tisztogatásnak olyanok is áldozatul eshetnek, akik korábban feltehetőleg mindössze bírálatokat fogalmaztak meg a török vezetéssel kapcsolatban.
Törökországban eddig is több újságírót tartottak fogva, mint bárhol máshol a világon, a tendencia pedig csak erősödik. Mindez a magyar külügy szerint elfogadható és arányos válasz a hadsereg beavatkozására. Ezt az ankarai kormány zajos köszönetnyilvánítással fogadta: a török külügyminiszter szerint Magyarország hozzáállása példaértékű kell hogy legyen a többi uniós tagállam számára. Noha az Európai Unió november óta látványosan megengedő a korábban páriaként kezelt Erdogannal a Törökország és az unió közötti migrációs megállapodás érdekében, még Németország is elítélte a „minden mértéket felülmúló" tisztogatást, pedig az utóbbi időben kifejezetten kesztyűs kézzel bánt a szólásszabadságot és a kisebbségi jogokat megsértő török rezsimmel. A magyar hozzáállás ilyenformán példa nélküli: Szijjártó a puccs után elsőként utazott Ankarába, hogy az uniós aggodalmakkal szemben látványosan védelmébe vegye a török vezetést.
A magyar–török kétoldalú gazdasági kapcsolatok korántsem indokolnának ilyen mértékű politikai támogatást az Orbán-kormány részéről, okkal feltételezhető tehát, hogy részben a nyilvánosság számára kevésbé látható makrogazdasági és politikai érdekek állhatnak a háttérben.
Ugyanígy túlmutat az Oroszországgal szembeni nyersanyagfüggőségen Szijjártó Péter legutóbbi, Oroszországgal kapcsolatos kijelentése, miszerint Moszkva nem jelent fenyegetést a NATO-ra nézve. Mindez pár héttel a varsói NATO-csúcs után ellentmond a tagállamok – köztük Magyarország – által is elfogadott deklarációnak, amely példa nélküli biztonsági kihívásnak minősítette Oroszország térségbeli tevékenységét. Mintha a magyar külügyminiszter nem vette volna észre, hogy Moszkva a NATO közvetlen szomszédságában annektálta egy szuverén ország területét (Krím félsziget), amit ráadásul a Fekete-tengeren állomásozó NATO-hajók veszélyeztetésére alkalmas fegyverekkel (pl. Sz–400-as légvédelmi rakéták) pakolt tele. Arról nem is beszélve, hogy Putyin nem csak szóban fenyegetett meg több alkalommal NATO-tagállamokat (Lengyelországot és Romániát), az orosz vadászgépek rendszeresen légtérsértést hajtanak végre a balti államokban. Ironikus, hogy a NATO éppen emiatt létrehozott légtérvédelmi missziójában (Baltic Air Policing) év elején a magyar légierő is aktívan részt vett. Oroszország a térségben rendszeresen tart több tízezer katonát felvonultató, előre nem bejelentett hadgyakorlatot, az orosz csapatok legutóbb épp augusztus 25-én lendültek mozgásba a NATO teljes keleti szomszédságában.
Még ha Szijjártó kijelentésében tárgyszerű tévedésről van is szó, a magyar kormány Kremltől való politikai függőségi viszonya az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá vált. Idesorolható a racionális energetikai érvekkel nehezen védhető, orosz hitelből tervezett paksi beruházás, az Oroszországgal való együttműködés mindenáron való propagálása, vagy Moszkva menekültválságban betöltött szerepének teljes elhallgatása. A Kremllel következetesen kritikus álláspontot képviselő Kaczynski pillanatnyi érdekektől és Orbánnal kapcsolatos személyes szimpátiájától vezérelve most elnézi mindezt, az említett interjúban ezért is vette védelmébe a magyar miniszterelnököt. Fontos szempont továbbá, hogy az illiberalizmust méltató tusnádfürdői beszédében Orbán Viktor maga nevezte példaértékűnek Oroszországot. Ha figyelembe vesszük a Fidesz-kormány 2010-es hatalomra kerülése utáni intézkedéseit – a kormányzó párt igényeire szabott választási rendszert, a közmédia befolyásolására irányuló törekvéseket, a független intézmények szerepét átvevő személyes függőségi viszonyokat, a hatalomgyakorlás érdekeit szolgáló rendszerszintű korrupciót és egyes civil szervezetek hatósági vegzálását, a putyini módszerek nem is tűnnek olyan távolinak.
Habár rendszerszintű összehasonlítást végezni a teljesen eltérő hatalmi berendezkedés, politikai, gazdasági, civilizációs és kulturális alapok miatt lehetetlen, az orosz, a török és a magyar hatalomgyakorlást megalapozó ideológiában több közös pont is van. Ilyen például a vezérelv, a szociálisan tradicionalista, vallásos politikaértelmezési keretek között történő építkezés, a vidék-város törésvonal kiélezése és a Nyugat-ellenes, nacionalista-populista retorika. Nagyon fontos különbség azonban, hogy a másként gondolkodókat rendszeresen bebörtönző Törökország és Oroszország más keretek között haladva jóval előbbre jár az illiberális állam építésében, a magyar kormány ugyanis az Európai Unió tagjaként korlátozottabb mozgástérrel rendelkezik. Lehet vitázni arról, hogyan nevezzük a 2010 után kiépült Nemzeti Együttműködés Rendszerét: egyesek szerint Orbán Viktor saját retorikájának is ellentmondva liberális demokráciát tart fent, illiberális koncepciója pedig pusztán a baloldali-liberális alapokon építkező politikai ellenfeleinek megsemmisítésére irányult. Ám az Orbán-kormány a fékek és ellensúlyok meggyengítésével, a horizontális elszámoltathatóság korlátozásával, a klientelizmus és a korrupció szinte leplezetlen működtetésével, a társadalmi nyilvánosság és a civil szféra mozgásterének folyamatos szűkítésével a hibrid rezsimek átmeneti, úgynevezett szürke zónájába tolta Magyarországot.
|
| Fotó: Balogh László / Reuters |
A hibrid rezsimek vezetői nem számolják fel maradéktalanul a demokratikus intézményrendszert, de valamilyen formában mind a liberális demokrácia beszűkítésére törekszenek. Noha az illiberális állam magasztalását ma már látványosan kerülik a magyar kormányzati körökben, a 2010 óta kiépült rendszer attól még vígan működik. Ne feledjük, hogy az Orbán-kormány már jóval a 2014-es tusványosi beszéd előtt, a 2010-es hatalomra jutásakor gyakorlatilag minden olyan intézményt meggyengített, amely valamilyen formában korlátok közé szoríthatná a kormány hatalmát: elég csak a megkerülhetővé tett, illetve a Fidesz jelöltjeivel feltöltött Alkotmánybíróságra, a felelősségre vonhatatlan legfőbb ügyészre vagy akár a fideszes vezetésű Állami Számvevőszékre gondolni.
Putyin és Erdogan hatalomszervezési szempontból is vonzó példa lehet az erőskezű irányításban hívő Orbánnak: előbbi 16, utóbbi gyakorlatilag 13 éve vezeti országát, Erdogan annak ellenére, hogy az alkotmány értelmében még csak nem is ő áll a végrehajtó hatalom csúcsán. Populista retorikájukkal azt sugallják, hogy csakis ők képviselhetik népük érdekeit. Orbán Viktor ugyanezt a stratégiát követi 2002 óta, amikor először szögezte le, hogy „A haza nem lehet ellenzékben". A Fidesz kezdetben talán tisztán pragmatista szempontoktól vezérelve lépett erre az útra, de mára mintha rabjává vált volna a hirdetett ideológiának, ez lett a kormánypárt szavazótáborának az egyik legfőbb kötőereje. Eszméit tekintve ugyanis a jelenlegi magyar jobboldal szinte egésze antiliberális alapon áll: nemzeti kollektivista, az egyénnel szemben a nemzeti közösség elsődlegességét vallja, amelynek nevében támogatja a gazdasági, a társadalmi és a kulturális szférába való erős állami beavatkozást.
Ugyanilyen közös pont a markáns Nyugat-ellenesség, amely egyébként az autoriter irányultságú átmeneti rezsimek egyik általános velejárója: Erdogan és Putyin az elmúlt tíz évben – más-másféleképpen – egyre kiterjedtebb Nyugat-ellenes retorikát alkalmazott, amelyben ők képviselik a nemzeti érdeket, az ellenzék pedig a külföldi hatalmak bábjaként működik. Orbán Viktor évek óta ostorozza az általa bukottnak minősített Nyugatot, a kormánnyal szemben kritikus szervezetek nagy részét pedig külföldi ügynökként bélyegezte meg, akiket a kormánypárti média – elsősorban a menekültválságban betöltött szerepük miatt – Soros György civil hadseregeként tart számon.
Szervesen illeszkedik ebbe a láncolatba a miniszterelnök Donald Trump melletti kiállása is, hangsúlyozva, hogy a republikánus elnökjelölthöz hasonlóan ő sem tartja sokra a politikai korrektséget. A migrációval kapcsolatos véleményazonosság mellett Orbán elsősorban saját elitellenes retorikáját látja igazolva az amerikai elnökjelölt politikájában, akit részben az USA-ban egyre intenzívebbé váló antiestablishment érzület juttatott el a jelöltségig. Nagyon fontos különbség azonban, hogy a „politikai outsider" Trumphoz képest Orbán harmadik kormányzati ciklusát tölti, a rendszerváltó politikai elit legnagyobb túlélője, és úgy képes sikeres migrációellenes retorikát folytatni, hogy az Egyesült Államokkal ellentétben a bevándorlás ebben a régióban gyakorlatilag ismeretlen fogalom. A magyar kormányfő ilyenformán végérvényesen beírta magát a Nyugat-elleneseknek abba a klubjába, ahol az individualizmus helyett a nemzeti kollektivizmust, a liberális demokrácia helyett a korlátlan állami hatalmat, a szabadság helyett pedig a bürokratikus rendet részesíti előnyben.
A szerző a Political Capital elemzője
