Sziszegve-sikítva zubogott bele a forró gőz a tejbe, s erről eszébe jutott a régi falusi presszó, ahol szinte mindig így frissítették fel a korábban lefőzött kávét. Sokáig azt hitte, a kávé lényege ez a bántó hang, ami valamilyen különös okból mégis otthonossá tette a füstös, nejlonfüggönyökkel díszített helyiséget, ahol mély bádoghengerekből mérték ki az ötvenfilléres fagyit. Miközben a cukrászlány az utolsó adagokat kanalazta a puncsból, vaníliából, csokiból – sátoros ünnepeken őszibarackból és a citromból is – a feje szinte elveszett az üregben, melynek alsó traktusaiban megbújtak az édes-fagyos-krémes nyalatok. Gyerekként ilyenkor mindig izgatottan leste, hogy amikor ez a fej előbújik, vajon ugyanúgy rajta van-e még a feszesre keményített fehér kis fityula, amitől minden cukrászlány szép lett, légies és tündéri, vagy magával ragadta hengerek mélyén rejtőző pajkos fagyimanó, aki jégdarabokat vagy jobb kedvében mazsolát szokott varázsolni a lágy, olvadó gömbökbe.
Ezen a nőn nem volt fityula, és nem is a kávét, hanem a tejet gőzölte habosra a barkácsáruház üvegvitrines büféjében. Szórakozottan és rutinosan tette a dolgát, nem figyelt se a csészére, se a körülötte lévőkre, egyetlen emberhez beszélt csak át a pult túloldalára, monotonul, mégis úgy, hogy minden más fülbe belekússzanak a fáradt szavak.
– Harmincezer volt a ruha, érted? Pestre kellett utazni, mert a többi lány is ott vette magának, mintha nálunk nem lehetne kapni normálist. Mindegy, megvettük, gyönyörű lett benne, én meg felvettem azt a kis virágos izét, amire a rávalót még a jubileumi jutalmamból csíptem le öt évvel ezelőtt. Annak a pénznek a nagyja is elment tűzifára, de mondtam az én Lajosomnak, hogy egy életem, egy halálom, nekem kell egy új ruha most, s becsületére legyen mondva, megérezte, jobb, ha nem vitatkozik.
