Manapság két keserű óhaj fogalmazódik meg a legtöbb hajdani szocialista szavazóban: az egyik, hogy úgy, ahogy van, oszoljon fel az MSZP, legyen új név, új csapat, a másik ennél visszafogottabb, szinte elrebegett mondat: mindegy, merre, hogyan változik, ennél már csak jobb lehet. Maradjunk a valószerűbb utóbbinál. Mára olyan aura alakult ki a szocialista párt körül, hogy bármit csinálnak, kapnak a fejükre. Az eredmény a 2010 óta eltelt időszak terméke, de nem független attól, ami az előtt történt. Így együtt ez a csomag óriási teher. Tétován, sokszor egymással szemben keresett önazonosság, elherdált anyagi és szellemi javak, fölélt tartalékok, lazuló szervezettség, beszorítottság, ügyetlen, késedelmes vagy visszhangtalan megszólalások sora.
A Fidesz-infernó csak szórványos, átmeneti sikereket hozott az ellenoldalon. Az MSZP egyetlen vigasza, hogy a meggyengült baloldal vezető pártja maradt. A széthúzás – amelyet Horn Gyula óta senki sem volt képes kezelni – erősödött, a „feladatra és nem tisztségre" gyülekezők előbb-utóbb leragadtak megszerzett posztjuk védelménél, ahhoz gyűjtöttek társakat és muníciót. Ez óhatatlanul a háttéremberek malmára hajtotta a vizet, akik homályos, fű alatti alkukkal, gazdasági és egyéb kapcsolatokkal, helyi hatalmi gócpontokkal kikezdhetetlenek maradtak, viszont közéleti-anyagi botrányokkal még ellenzékben is riasztó példákkal szolgáltak. A vérfrissítés újra és újra vérszegénységbe fulladt. Kevés az átütő akció, sok a bátortalan, körkörös kegyeket kereső igazodni vágyás, ígéretlicit, mellébeszélés. Továbbra is egy „vissza a gyökerekhez” típusú baloldal és a modernizálás eszméje közötti sávban vergődik az MSZP, de sem az egyik, sem a másik verziót nem tudja „hajózhatóvá” tenni. Igaz, hogy az örvény nemzetközi méretű, de a baloldali világ globális gondjairól sincs képben a vezetői stáb – és kevesen is kíváncsiak rá. Ismét a helyezkedés, egy új felállás személyi következményei kötik le az energiákat. Elöl tánc, hátul gáncs.
Nyilván gond, hogy a Jobbikon kívüli ellenzéket támogató massza nem könnyen gyúrható egybe – a részekre bomlás és az elkülönülés ebben a táborban nagyobb, mint valaha. Mindenkihez szólni annyi, mint senkihez sem szólni – a virtigli baloldali ugyanúgy kiábrándult, mint a balliberális, a másfelé irányuló vonzerő pedig szinte egyenlő a nullával. A többi alakulat (közülük a legerősebb DK) a csalódott körgyűrű utasaiból verbuválódik, már csak ezért is mindenki a másikkal szemben igyekszik magát pozicionálni. Félő, hogy a kongresszus csupán újabb helyosztó lesz a megújulás refrénszerű ismételgetésével, a kínálatot látva nehezen találni olyan komplett csapatot, amely egyszerre képes felülemelkedni a régi sérelmeken, új távlatokat nyitni, karaktert és hitelt adni. Ugyanakkor a legkeményebb eszközökkel rendet tenni úgy, hogy az erő összetartson, látható, érezhető legyen a párt perifériáján is.
