Gondoltam, megkérdezem Gerlóczyt, ott sétálsz-e vele Újlipóciában azóta is, hogy éppen meghaltál, de az snassz lenne; különben is, Marcival elvétve futunk össze, szevasz, szevasz, jót írtál, te nem, sportolgatunk, sportolgatunk?, nem mellesleg összesen egyszer ittam vele előremutatót: 2010 szilveszterén, miközben Ágival vártuk a vendégeket, átszóltál, hogy gyere már át, bazd meg, igyunk valamit végre.
Átmentem, de előtte nálunk is ittunk egyet, biztos, ami biztos, ugye, meg az ember sose tudhatja; illetve kettőt, az is lehet, hogy hármat, tudja a faxom. És akkor ott állt nálad Gerlóczy, valamit nézegetett, nálad azért volt/van mit nézegetni, ittunk néhányat, egyet, kettőt, hagyjuk, s akkor – mikor? –azt mondtam, mekkora poén lenne, ha most hárman át-, illetőleg visszasétálnánk hozzánk, kábé hat lépés, és meglepném Ágit azzal, hogy éló-éló-éló, Édes, egy íróval mentem el, s hopp, kettővel tértem vissza!
Tényleg marha jó poén volt, ha jól emlékszem, csak én röhögtem, ellenben ittunk még úgy nagyjából hármat (négyet?), hogy aztán kellő tisztelettel, mintegy a jószomszédi viszonyra és a vélelmezhető emelkedett hangulatra való tekintettel jelezzem: tisztelt Gold úr, kedves Jenő, ha nem nagy probléma, hajnali öt óra magasságában, hehe, mélyrészegen éneklem, na jó, üvöltöm majd a Lady Karnevalt a nagyszoba közepén, légvonalban úgy öt méterre a hálódtól és a zongorádtól, de nem ám csak úgy szimplán, hanem a végén jól elnyújtva, hogy Karneváááááál…, ha nincs ellenedre.
