Orbán Viktort azonban nem e nemes cél motiválja, hanem a neoliberális gazdasági modellel szembeni jogos elégedetlenséget a liberális demokrácia felszámolására akarja felhasználni. Félrevezető magyarázatával szemben a liberális demokrácia lényege a szabad és egyenrangú polgárok közössége, ahol senki nincs kiszolgáltatva sem az állami bürokrácia, sem a gazdasági elit önkényének. E szabadságot eltiporni szándékozó, önkényuralmat építő vezetők mindig a közösség (nép, nemzet) érdekeire hivatkozva próbálják igazolni hatalmukat. Pedig ahol semmi nem szab gátat a politikai és gazdasági elit önkényének, ahol a közösség tagjai nem elidegeníthetetlen jogokkal rendelkező polgárok, ahol a hatalommal szembehelyezkedő politikai véleménynyilvánítás következménye a munkahely és az anyagi egzisztencia elvesztése lehet, ott nincs szabadság, nincs demokrácia, és hosszú távon nincs gazdasági jólét sem. 1989–90-ben még minden közép- és kelet-európai nép számára evidencia volt, hogy az emberek életének minden mozzanatát és a gazdaság minden szektorát irányítani akaró, diktatórikus berendezkedésű államok nemcsak személyes szabadságuktól és politikai jogaiktól fosztják meg polgáraikat, de hosszú távon az anyagi jólét megteremtésére is képtelenek.
A rendszerváltást a Nyugat-Európához történő felzárkózás és a nyugati típusú jóléti állam fokozatos megteremtésének vágya hatotta át. El kell ismerni, hogy e kitűzött célhoz korántsem sikerült olyan közel kerülni, mint ahogy azt 1989-benmindenki remélte. Sőt! Több százezer család élethelyzete sokkal kilátástalanabb, mint akárcsak a rendszerváltás előtt volt. Azok a kritikák is megalapozottak, miszerint az állam sok esetben alkalmatlannak és gyengének bizonyult állampolgárai megvédésre, az erőfölényben lévő piaci szereplők megrendszabályozására. Ez rendkívül súlyos kudarc, amiért a rendszerváltás után hivatalba lépő minden kormányt felelősség terhel, köztük természetesen Orbán Viktort is. Nemcsak mint az 1998–2002 közötti ciklus miniszterelnökét, hanem mint az elmúlt évtizedek meghatározó ellenzéki vezetőjét. Utóbbi minőségében a politikai hatalom megszerzése érdekében mindent megakadályozott, ami valódi strukturális változást hozhatott volna az ország életében, legtöbbször azokat az ügyeket is, amelyek szükségességéről egyébként hosszan szónokolt. Ez az igazi bűn a nemzet boldogulása szempontjából, amelyet akkor sem tehetne jóvá, ha most a szinte korlátlan politikai hatalmát valóban a nemzet érdekében használná.
Az elmúlt 25 év kudarcai ugyanakkor nem vonják kétségbe a jóléti állam megteremtéséért folytatott küzdelem helyességét. Sőt! A kudarcok oka éppen abban keresendő, hogy nem épültek ki megfelelően a jóléti állam intézményei. A nyugat-európai jóléti államok ugyanis a piaci mechanizmusok megfelelő szabályozásán, a piaci újraelosztás egyenlőtlenségeit mérséklő transzferek működtetésén, a különböző érdekek intézményes becsatornázásán és egyeztetésén alapulnak. Magyarországon csupán a szükséges intézmények csírái alakultak ki, amik nem volt képesek gátat vetni a kibontakozó „vadkapitalista” viszonyoknak. A világgazdaság jelenlegi helyzetét áttekintve az is nyilvánvaló, hogy teljesen téves Orbán Viktor „nyugati” demokráciák bukásáról kifejtett apokaliptikus látomása. Ha a vásárlóerőparitáson számított egy főre jutó GDP értékét tekintjük, akkor a „nyugati” demokráciák gazdasági ereje továbbra is megkérdőjelezhetetlen. Az egy főre eső GDP az Orbán által csodált Oroszországban vagy éppen Kínában rendre messze elmarad például az Egyesült Államok produktumától. Mindeközben hazánk legfontosabb gazdasági partnere, Németország büszkélkedhet a világ egyik legerősebb gazdaságával „dacára” annak, hogy Európában a demokrácia egyik mintaállamának tekinthető, amit magas életszínvonal és stabil pénzügyi, költségvetési viszonyok jellemeznek.
A nyugati típusú jóléti társadalom megteremtése tehát helyes, és ma is követésre érdemes célkitűzés. Ez volt a rendszerváltás ígérete, és ezen ígéret megszegése miatt özönlenek külföldre hazánk reményvesztett polgárai, csakúgy, mint a Fidesz által példaképnek állított Tisza István kormányzása idején. A jóléti állam Magyarországon soha nem valósult meg, így megbukni sem tudott. Csupán egy cél volt, egy álom, hogy hosszú évek munkája eredményeként Magyarországon is olyan szabadságban és jólétben élhetnek majd az emberek, mint a szomszédos Ausztriában.
Orbán Viktor azonban feladta ezt az álmot. Több ezer fős hallgatóság előtt, szinte ünnepélyes pátosszal jelentette be, hogy Magyarország Kormányának már nem célja minden magyar ember jólétének és szabadságának megteremtése.
De vajon milyen jövőt kínál Orbán Viktor Magyarországnak, ha nem az Ausztria vagy Németország által meghonosított „bukott” társadalmi modellt akarja követni? Erre a kérdésre a miniszterelnök régóta hangoztatott válasza a „munkaalapú állam megteremtése”. Az elmúlt négy év kormányzati lépései alapján könnyen körülírható, hogy mit jelent az orbáni „munkalapú állam”: a munkavállalók kiszolgáltatottságának fokozását és a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányadának összpontosítását egy szűk, kiváltságos réteg kezében. Ennek elemei különösen: a munkavállalói jogok korlátozása, a nettó minimálbér létminimum alatt tartása, bérbefagyasztás a közszférában, minimálbér alatt fizető közfoglalkoztatási program (állami cselédség), a magas jövedelműeket preferáló adórendszer, a munkájukat elveszítők támogatásának leépítése, társadalmi mobilitás korlátozása (tandíj bevezetése, a közoktatás szétverése), a gazdasági és kulturális elit erőszakos lecserélése, a szabad sajtó és a civil társadalom „megfojtása”.
Tehát a munkaalapú társadalom a többség számára nagyobb kiszolgáltatottságot, tartósan alacsony jövedelmet és egy életen át tartó robotolást jelent a tisztes jólét elérésének reménye nélkül. Tudás és teljesítmény helyett az érvényesülés egyetlen kritériuma a politikai lojalitás.
Orbán Viktor világosan látja, hogy ezen új rend teljes kiépítéséhez el kell törölnie a demokrácia és a fejlődésben megrekedt jóléti rendszerek maradványait is. Ezért akarja elhitetni az emberekkel, hogy a nyugati világ hanyatlik és gazdaságilag versenyképtelen. Azt akarja elhitetni, hogy nem Magyarország, hanem Németország vagy a skandináv országok járnak tévúton. Azt, hogy nem az elmúlt két és fél évtized politikai és szellemi elitjének személyes kudarca és felelőssége a kialakult helyzet, hanem a demokratikus jóléti államé, mint rendszeré.
Ezért hirdette meg egy „nem liberális természetű” állam felépítését, aminek politikai berendezkedését illiberális demokráciaként képzeli el. Hiszen nyilván nem véletlenül hangsúlyozza, hogy a demokrácia nem feltétlenül liberális. A kormánypárt szócsövének számító Magyar Nemzet augusztus 11-i számában megjelent egyik publicisztika ad eligazítást abban, hogy a több lehetséges elméleti megközelítés közül jelen esetben mit kell illiberális demokrácia alatt érteni. Eszerint az „illiberális demokrácia korlátozatlan, ellenőrizetlen, egységes hatalmat jelent, ahol a nép és vezetője egységesen uralkodik: sem a nép, sem vezetőjének hatalma nincs megosztva, korlátozva, ellenőrizve”. Ez a totalitárius uralom, a vezérállam egyik elméleti alaptétele, amit a köznyelv egyszerűen csak diktatúrának nevez.
Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen Orbán Viktormár két évvel ezelőtt a Parlamentben egy azonnali kérdésemre válaszolva világossá tette, hogy a kommunista diktatúrával nem, csupán csak az azt működtető személyekkel szemben volt ellenvetése. Ki, hogy emlékszik, ugye. Azt azért semmiképpen ne felejtsük el, hogy a rendszerváltás előtti diktatúrát közel 100 000 idegen megszálló katona „legitimálta”. A ma kialakulót a csupán választásra jogosult választópolgárok negyede.
Az MSZP-nek, mint e rendszer ellenzékének meggyőződésem szerint most az a dolga, hogy politikai otthont biztosítson mindazok számára, akik az elnyomással és kizsákmányolással szemben továbbra is hisznek a szabadság és jólét álmában. Egy álomban, amelynek újra össze kell kötnie a négymillió nélkülözőt, az egyre szűkülő középosztályt és hazánk szellemi és gazdasági elitjét. Ha ez sikerül, akkor készülni kell az Orbán utáni világra…
A szerző országgyűlési képviselő, MSZP
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
