Jó tizenöt évvel ezelőtt egy konferencián, ahol sokadszorra ostoroztam a magyar állam bevándorláspolitikájának hiányát – azaz azt, hogy az „idegenrendészet" pusztán rendészeti ügy, nincs koncepció arról, miféle bevándorlás lenne az országnak kívánatos –, egy kollégám ezzel állított meg: „Dehogy nincs bevándorláspolitika. A politika az, hogy senki se jöjjön, kivéve esetleg magyarokat."
Beláttam, igaza van. Az 1993 és 2010 közötti kormányok egyetértettek abban, hogy a nem magyar nemzetiségű külföldiek számára a lehető legnehezebbé kell tenni az országba való bejutást, a tartózkodási engedély megszerzését, az ingatlanszerzést, a letelepedést, az állampolgárság megszerzését. (1990 és 1993 között ez nem így volt, akkor a bevándorlás liberalizációja a vasfüggöny lebontásának és a szabadságjogok kiterjesztésének logikus folyománya volt.) Mindennek megnehezítése és azok szoros ellenőrzése, akiknek mégiscsak sikerült az országba bejutniuk és ott maradniuk: ez volt az idegenrendészet feladata.
Akiknek jó a memóriájuk, máig derűsen emlékeznek Grespik Lászlóra, a Fővárosi Közigazgatási Hivatalnak az első Orbán-kormány alatt kinevezett vezetőjére, aki úgy gondolta, hogy a magyarok DNS-ében háromszor annyi csavar van, mint másokéban. Grespik következetesen elutasította minden külföldi ingatlanvásárlási kérelmének jóváhagyását, mert úgy vélte, a külföldiek lakásvásárlása ellentétes a nemzeti érdekkel. A szocialista–liberális kormányok nem hoztak hasonló zelótákat a közigazgatásba, de – bár migrációpolitikai, integrációs koncepciók léteztek, sőt ezek alapján mindkét oldal kormányai tekintélyes EU-támogatásra tettek szert –, a közvélemény-kutatások alapján úgy gondolták, a magyar társadalom annyira idegenellenes, hogy a bevándorlás aktív szabályozására vonatkozó stratégiát nem tanácsos nyilvánosságra hozni
A magyar nemzetiségű külföldiek esetében nem volt ilyen széles körű konszenzus: őket nem csak Grespik nem büntette, de már az állampolgárság kiterjesztése előtt is könnyebben maradhattak az országban – de mégsem könnyen.
Az EU-csatlakozás után Magyarország kénytelen volt megtűrni a többi tagállamból érkezőket, kiknek száma egyébként nem növekedett számottevően a korábbiakhoz képest (sőt a Romániából érkező munkavállalók száma inkább csökkent). A migrációs stratégiák azonban a népességcsökkenésre és a munkaerőhiányra vonatkozó vészjelzések ellenére a fiókban maradtak.
