Egyszerű válasznak tűnt, hogy adjon az állam több pénzt. Még a Horn-kormány idején történt, hogy egy falugyűlésen Zimányban Farkas László polgármester azt kérdezte tőlem: „Mikor lesz annyi a közoktatási normatíva, hogy abból tudja működtetni az önkormányzat az iskolát?” Őszintén válaszoltam: soha. Mert jobban járnak a gyerekek, ha a nagyon alacsony létszámú iskola helyett a közeli kaposváriba íratják be őket, mert ott magasabb a színvonal, és pénzügyi szempontból is ésszerűbb fenntartani, mint a néhány gyerekes osztályokat finanszírozni.
A legnagyobb probléma az aprófalvas térségekben alakult ki. Ezért a Baloldali Önkormányzati Közösség szakmai műhelyeiben kidolgoztuk a kistérségi társulás koncepcióját, ami az önkormányzati összefogáson alapult, és jobb megoldást kínált, mint a feladatok államosítása. Meggyőződésem, hogy ha 2010-ben nem számolják fel ezt a programot, ma kevesebb gond lenne a közoktatásban. Nem lenne Klik, például. Mégis, annyi haszna mindenképpen volt ennek az időszaknak, hogy jelentősen erősítette a települési együttműködés kultúráját. Az önkormányzati rendszer megalkotásakor még nem volt kérdés, hogy a közigazgatási középszint más is lehetne, mint a megye. Ám annál nagyobb dilemma volt, hogy milyen legyen az állam és a középszint közötti munkamegosztás. Még annak a lehetősége is felmerült, hogy ezen a szinten nincs szükség önkormányzatra, elegendő, ha csak egy államigazgatási szerv jön létre. Végül a választott önkormányzati testületként létrehozott önkormányzati megye mellett döntöttek. Mivel a döntéshozók az erős települési önkormányzatokat tartották fontosnak, ezért logikus döntés volt, hogy a megyei önkormányzat gyenge, mellérendelt pozícióban legyen.
Én azonban a kezdetektől inkább az erősebb középszintű önkormányzatra vonatkozó elképzeléseket támogattam, mert vannak olyan közszolgáltatások, amelyek túlterjeszkednek a települések határain, másrészt az új feladatként megjelenő területfejlesztési feladatok csak nagyobb térségre határozhatók meg hatékonyan. De jól látszott, hogy nincs kellő politikai támogatottsága a megyei önkormányzatot erősítő szándékoknak. Ezért a Horn-kormány alatt megalkotott területfejlesztési törvény felvetette a regionalizáció kérdését. A statisztikai-fejlesztési régiónál erősebb, sokféle önálló hatáskörrel rendelkező, közvetlen választással létrehozott regionális önkormányzatokról kezdtünk szakmai-politikai vitát a Baloldali Önkormányzati Közösségben, ami 2000-ig tartott. Ekkorra az MSZP-n belül a regionalisták álláspontja többségbe került.
A viták során szakmai-politikai meggyőződésemmé vált, hogy az erős választott regionális önkormányzatok sokat jelentenének a hatékonyabb kormányzás és a területi döntéshozatal szempontjából. Sok olyan központi közigazgatási döntési hatáskör van ma is, amit értelmesebben el lehetne látni egy szinttel lejjebb, a régióban. (Például: mi a fenéért dönt ma is a belügyminiszter néhány százezer forintos önkormányzati támogatásokról, miközben ez elintézhető volna regionális szinten is?) Ugyancsak jónak tartottam volna, ha a regionális önkormányzatok számára területfejlesztési döntési hatáskört biztosítottak volna. Nem kellett volna semmilyen új intézmény, regionális fejlesztési tanács stb., jól intézte volna ezt a regionális önkormányzat.
2002 után az egymást követő baloldali-liberális kormányok létre is akarták hozni a régiókat. A kudarc valódi oka a kétharmad hiánya volt. Ha sikerült volna lépnünk, ma nem így nézne ki ez az ország.
Ma sem regionális, sem valódi megyei önkormányzat nincsen, a térségi közszolgáltatásokat államosították.
Az önkormányzati rendszer átalakításakor hosszas vita folyt a finanszírozásról. Finanszírozási reformon azonban mindenki mást értett: a polgármesterek több pénzt vártak ettől, a pénzügyminiszterek pedig forrást akartak kivonni a rendszerből. Korábban az volt az elképzelés, hogy elsősorban a helyben képződött bevételekből működjön a rendszer, így a személyi jövedelemadó 100 százaléka az adott települési önkormányzat bevétele volt. De ezt a következő évben már 50 százalékra vették vissza, hiszen kiderült, hogy a falvak és a városok között óriási különbségek vannak, beleértve az ott élő emberek jövedelmét is.
Jól látszott, hogy ekkora különbségek mellett vagy jelentős többletforrásokat kell az államnak biztosítani azok számára, akik nem jutnak elég saját bevételhez, vagy más szabályokat kell alkalmazni. Ezért vegyes rendszert alakítottak ki, amelyben jelentős szerepet kapott a központi költségvetésből származó normatíva és a saját bevétel egyaránt. A normatívák túlnyomó többsége szabad felhasználású volt, ami azt jelenti, hogy az oktatásra vagy szociális ellátásra kapott pénzt az önkormányzat fordíthatta akár másra is. A jellemző persze az volt, hogy az önkormányzatok a saját bevételeikből hozzátettek az állami támogatáshoz azoknál a feladatoknál, amelyeknél ezt szükségesnek látták. Ez az egyik oka annak, hogy álláspontom szerint az önkormányzatok jobb gazdái voltak az egyes feladatoknak – ismét a közoktatást hozom példának –, mint most az állam. Egy városi vagy kerületi önkormányzati iskolánál nem fordulhatott elő, hogy a számítógéppark a használhatatlanságig elavul, mert a polgármester, a képviselő-testület pontosan tudta, hogy a szülők jó iskolát, versenyképes tudást akarnak a gyerekeiknek. És ők a szavazók.
A 2010-ben megalakult kormány áttért a feladatfinanszírozásra. A hivatalos indokolás szerint ez jobban biztosítja az adott feladat ellátásához szükséges forrást. Ez nem igaz. A somogyi falvakban például gyakran előfordult, hogy a közvilágításra megállapított támogatásért cserébe nem biztosította a szolgáltató a közvilágítást. Ugyanakkor a szabad felhasználású normatívák gyakorlatilag megszűntek, ezért óriási gondot okozott többletpénz biztosítása az egyébként is évek óta alulfinanszírozott falvak számára.
Ide tartozik, hogy az önkormányzati adósságokat átvállalta az állam. Ez rendkívül igazságtalan lépés azokkal a településekkel szemben, amelyek éveken keresztül ellenálltak a presztízsberuházások csábításának, és megfontoltan gazdálkodtak. Sokkal igazságosabb lett volna, ha kidolgoznak egy olyan szempontrendszert, amelynek alapján érdemben meg lehetett volna vizsgálni az eladósodás okát, és ennek alapján dönthettek volna a teljes vagy részleges konszolidációról.
Hitem szerint jó döntés volt, hogy a rendszerváltáskor erős önkormányzatokat hoztunk létre. Helyes arányok alakultak ki az állami és önkormányzati feladatellátásban. A működési és finanszírozási problémák ellenére az önkormányzatok jó gazdái voltak a legfontosabb helyi közszolgáltatásoknak. Gyakorolták a helyi közhatalmat, és ha szükség volt rá, érvényesítették a települések érdekeit a kormánnyal szemben is.
Ez ma már nincs így. Jóval erősebb az állam és sokkal gyengébbek az önkormányzatok. Kár értük.
A szerző 1996-tól 2002-ig a Baloldali Önkormányzati Közösség elnöke, 2002-től 2006-ig belügyminiszter
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
