Hát jó, nézzük meg, mit mond a jegybanktörvény, és nézzük meg, mit kifogásoltam és mit nem, majd bízzuk az olvasóra és az Országgyűlésre annak megállapítását, hogy ki szorul a jegybanktörvény tanulmányozására.
A jegybanktörvény már az első cikkelyében a következőképpen határozza meg a jegybanki függetlenség fogalmát:
„Az MNB, valamint szerveinek tagjai az e törvényben foglalt feladatai végrehajtása és kötelességeik teljesítése során függetlenek, nem kérhetnek és nem fogadhatnak el utasításokat a Kormánytól… az Európai Unió intézményeitől... a tagállamok kormányaitól, vagy bármilyen szervezettől, illetve politikai párttól. A Kormány vagy bármilyen más szervezet tiszteletben tartja ezt az elvet és nem kísérli meg az MNB befolyásolását… feladatai ellátása során.” A nemzeti bank függetlensége tehát akkor sérült volna, ha az MNB utasítást kért vagy fogadott volna el az LMP-től, illetve ha az LMP megkísérelte volna az MNB befolyásolását „feladatai ellátása során.”
Ilyen kísérletről nem tudok, hiszen a kritika lényege éppen az, hogy az MNB olyan feladatok ellátásához kezdett, amelyek egyike sem szerepel az MNB-törvény második, Az MNB alapvető és egyéb feladatai című fejezetében felsorolt alap- és egyéb feladatai között. A fejezetben felsorolt 10 alap- és egyéb feladat között nincs szó semmiféle haszonűző tevékenységről, oktatásról vagy bármiféle társadalmi felelősségvállalásról. Ehelyett a törvény 170. cikke éppen azokat a feladatokat, amelyeket az MNB 200 milliárd forintjával létrehozott alapítványok hivatottak ellátni – így a közgazdasági- és pénzügyiszakember-képzést, a közgazdasági kutatások elősegítését vagy alapítványok támogatását – az MNB által beszedett bírságok összegére korlátozza, aminek az idén várható összege az alapítványokra fordítottnak még az egy százalékára sem rúg. A vita tehát nem arról szól, hogy az MNB hogyan végezze az egyik vagy másik törvényben kijelölt feladatát, hanem arról, hogy egyáltalán van-e az MNB-nek ilyen feladata.
Arról pedig, hogy az MNB kért vagy fogadott volna el utasítást az LMP-től, nem is lehet szó, hiszen Matolcsy György elmondása szerint a nemzeti bank nem az LMP-től, hanem a kormánytól kért és kapott utasítást, szavait idézve, ő a kormánnyal „egyeztetett” a költekezésekről, miközben a törvény első tilalma, mint ahogy a fenti idézetből látható, éppen a kormány utasításának kérése vagy elfogadása.
A rám vonatkozó észrevétel alaposan megkérdőjelezi szerzőjének szakmai felkészültségét. Én ugyanis következetesen – és jobbára egyedül – bíráltam először a Járai Zsigmond, majd a Simor András vezette MNB monetáris politikáját, majd többször is (a Népszabadság oldalain is) helyeseltem az Orbán-kormány által delegált monetáris tanács kamatcsökkentő politikáját. Rámutattam az erős forint és a magas reálkamat gyilkos következményeire, összefüggésbe hoztam a bírált politikát az akkor még kialakuló devizaalapú hitelezés várható következményeivel, és sürgettem, majd üdvözöltem a kamatszint csökkentését. A „veszteséget” önmagában persze nem bíráltam, de ha a „veszteség” annak az erősforint-politikának a közvetlen következménye, amit bíráltam, hogyan lehet azt állítani, hogy én azt „egyszer sem kifogásolta”(m)?
Az MNB szeretné azt a látszatot kelteni, hogy nyeresége a jó gazdálkodás eredménye a korábbi rosszal szemben. De ez nem így van. A „nyereség” vagy a „veszteség” a devizatartalékok forintban mért változó értékének a mércéje. Ha a forint a 160-as svájci frankról 250-re gyengül, a kettő közötti 90 forintos különbség „nyereség” – hiszen a svájci frank 90 forinttal többet ér. De ha másnap a széljárás megváltozik, és a forint 250-es frankról 210 forintosra erősödik, a 40 forintos különbözet már „veszteség”. A „nyereség” és a „veszteség” tehát zömében nem a gazdálkodás, hanem a devizatartalékok forintban számított változó értékéből fakad. Ezzel nincs is különösebb baj mindaddig, amíg a 90 forint „nyereséget” el nem költöttük, mert ha elköltöttük, nincs miből fedezni a másnapi 40 forintos „veszteséget”.
És itt az MNB költekezésével a nagy baj. Ha ugyanis a kormány gazdaságpolitikája sikeresnek bizonyul, és a jobb gazdasági teljesítmény következtében a forint felerősödik, a „veszteséget” a költségvetés törvényes kötelessége lesz pótolni. De miből, ha a korábbi nyereséget az MNB elköltötte? Az államadósság növeléséből? Az adók megemeléséből? Vagy valami más feladat feladásából?
Az MNB, függetlenségének sajátos felfogására hivatkozva, úgy véli, hogy a fentiekben leírt „nyereség” fölött kizárólag az MNB igazgatósága dönthet. Pedig a nyereség sorsáról, legyen az bármilyen természetű, nem a menedzsment, hanem a tulajdonos szokott dönteni, az MNB tulajdonosa pedig a magyar állam. Most, amikor a magyar nemzetgazdaság kockázati besorolásának jobb minősítése jórészt az államadósság csökkentésétől függ, nem lett volna célszerűbb a „nyereséget” az államadósság csökkentésére fordítani, ha már azt mindenáron ki akarjuk vonni az MNB tartalékából!?
Ezzel a költekezéssel és a költekezés magyarázatával az MNB visszavonhatatlanul elkötelezte magát a gyenge forint mellett. Ha veszteségről nem lehet szó, mert az a rossz gazdálkodás eredménye, a forint erősödéséről sem, hiszen az erősödés az azonnali veszteséget vonja maga után. De mit fog tenni az MNB, ha mint várható, a dollár, a svájci frank és az euró kamatlába emelkedésnek indul, és az alacsonyan kamatozó forint papírokat a befektetők elkezdik elhagyni? A forint védelméhez szükséges kamatemelés helyett üdvözli majd a gyengülő forintból származó további „nyereséget”?
Annak idején Simor András levélben szólította fel az akkori felügyelőbizottság elnökét, Járai Zsigmondot, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket elhallgatásom érdekében. Matolcsyiék tovább léptek – ők büntetőfeljelentést tettek ellenem az ügyészségnél. Mindkettőjük idegessége érthető. Tudják, hogy valami nincs rendben azzal, amit művelnek, de nem akarják hallani, hogy mi. Gyurcsány Ferenc és a baloldal még mindig nem érti, hogy a bukásukhoz vezető út Simor András monetáris politikáján át vezetett, mint ahogy Orbán Viktor sohasem értette meg, hogy első kormánya Járai szigorának lett az áldozata. Sebaj. Várhatóan a történelem megismétli magát.
A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
