Más a helyzet most Bill Clintonnal: ő félreérthetetlenül Magyarországról és nem a magyar kormányról beszélt. Ezt a mondatot nem lehet másképpen magyarázni, mint hogy a magyar nép – nem a kormány, nem Orbán, nem a Fidesz – úgy döntött, hogy Putyin-féle vezetést akar. Nem kényszerítették, szabad akaratából döntött így. Nem a kormányt szólta meg Clinton, hanem a népet, amely azt kívánta – és meg is kapta –, hogy „jöjjön csak a tekintélyelvű diktatúra”.
És akkor most elszakadnék Bill Clintontól, mert nem igazán érdekes, hogy éppen ő mondta, amit mondott. Foglalkozzunk magával a kérdéssel: szabad-e a magyar népet okolni azért, hogy ma Magyarországon egy tekintélyelvű rezsim uralkodik?
A válasz egyfelől triviális: naná! Orbánékat nemcsak megválasztották, hanem újra is választották már akkor, amikor nagyjából minden tudható volt róluk (a független intézmények bedarálása, az érdemi alkotmánybíráskodás fölszámolása, függő káderek kinevezése 6-9-12 évre egykor független intézmények élére, közpénzek törvénnyel támogatott magánzsebbe csatornázása, szabadságharc, idegenellenesség, „aki nincs velünk, az a magyar emberek ellensége” stb. stb. stb. A magyar nép – pontosabban a szavazók többsége – tehát tudatosan választotta ezt az utat.
Másfelől a fenti válasz rém kínos. Azt jelenti, hogy ma Magyarországon egy jogállami demokrata nem hihet a demokráciában. Immár nem képzelheti azt, hogy a nép, „jól” dönt, legalábbis középtávon – mondjuk két választási ciklus távlatában –, és nem számolja föl enkezével a demokráciát. Mert lám, fölszámolta. Egy jogállamban hívő demokratának tehát tudomásul kellene vennie, hogy amit a nép akar (abban a formában, ahogy azt egy parlamenti demokráciában kinyilvánítja), tartósan nem az, amit a jogállami demokrata szeretne.
Ez olyannyira kínos, hogy sokan nem is hajlandók elfogadni.
Csalás! – mondják például. 2010-ben becsapták a népet, 2014-re meg már úgy megbugázták a rendszert, hogy csak ők nyerhettek. Ez nem igaz, de legalábbis nem jó érv. Egyfelől a népet Magyarországon általában be szokták csapni – ha tehát becsapással meg lehet dönteni a demokratikus jogállamot, akkor annak úgyis annyi. Másfelől: 2014-ben nem volt technikai akadálya a kormány megbuktatásának, ezt még a vesztesek sem állították. Amúgy meg kézenfekvő, hogy ha valaki diktatúra (tekintélyelv, autokrácia stb.) bevezetésére készül, értelemszerűen ezt csinálja: először átveri a népet, majd – már a hatalom birtokában – kezdi úgy átalakítani a rendszert, hogy ne lehessen őt a hatalomból kirakni. Ha ezt a nép (szavazó többsége) nem veszi észre vagy nem akarja észrevenni, vagy egyszerűen tojik rá, nem ennek alapján választ, akkor bátran lehet rá azt mondani, hogy „úgy döntött, hogy a demokráciával túl sok a baj, ezért most egy Putyin-féle vezetést akar”.
Azt is szokták mondani a „demokratikus oldalon”, hogy nem a nép többsége akarja ezt a rendszert, csak olyan peches a helyzet, hogy nincs jó ellenzék, hogy „nincs összefogás”, hogy sokan nem szavaznak stb. Magyarán, hogy a „jók” ugyan többségben vannak, de ez valahogy nem jön át. Ez így valóban szomorú lenne, de hát egy magát a demokrácia hívének tartó embernek tudomásul kell vennie, hogy a demokrácia a maga intézményein keresztül (választás, bíróságok stb.) generálja a hatalmat. Abból, hogy a nyolcmillió felnőtt magyar állampolgár többsége mit gondol a lelke mélyén, nem lesz hatalom. Nem is beszélve arról, hogy az ebben reménykedő „demokratikus oldal” vajon honnan tudja, hol az „igazi” többség?
Nincs mese, tehát még ha igaz lenne is, hogy legalább négymillió magyar ember nem akarja a NER-t (amire persze nincs bizonyíték), akkor is igaz, hogy a magyar nép „úgy döntött, hogy a demokráciával túl sok a baj, ezért most egy Putyin-féle vezetést akar”.
Egyébként azt, hogy egy nép nem akar jogállami demokráciát, csak a saját népünkkel kapcsolatban nehéz elfogadni. Bármennyire tiszteljük is az orosz demokratákat, akik meggyőződésükért évszázadok óta vállalják az üldöztetést, megaláztatást, Szibériát, nem szoktuk azt gondolni, hogy Putyin nem az orosz nép többségének akaratából, de legalábbis annak csendes asszisztenciájával uralkodik. Hasonlóképpen gondolunk a belorusz népre (de leginkább nem gondolunk rá sehogy). Ha véletlenül megnézünk egy dokumentumfilmet a belorusz demokraták küzdelméről, szomorúan állapítjuk meg nagyon látványosan: ők a kisebbség.
Sokkal tovább már nem is mennék: az arab tavasz megmutatta, hogy a „forradalmi” ex lex állapotból, amikor úgy tűnik, minden lehetséges – még véletlenül sem a demokrácia kerül ki győztesen (vagy csak véletlenül). Nehéz lenne azt állítani, hogy az ottani népek nagy többségükben jogállami demokráciát akarnának, nem is szoktuk ezt gondolni.
Minden további nélkül elfogadjuk tehát, hogy Tanzániától Algériáig, Egyiptomtól Zimbabwéig azért nincs jogállami demokrácia, mert az ottani népek úgy döntöttek, hogy „egy Putyin-féle” vagy még annál is olyanabb vezetést akarnak (de legalábbis tudomásul veszik, hogy az van). Sőt hajlunk rá, hogy, mondjuk, Szerbia, Románia vagy Szlovákia esetében is azt gondoljuk, hogy a Putyin-féleség (ha éppen az van ott) a népakarat eredménye. De a magyar népről valamiért azt képzeljük, hogy ő bizony a demokratikus féltekén helyezkedik el, csak éppen aktuális vezetői tartják a rossz úton.
A helyzet tehát, ahogy mondani szokták, reménytelen, de nem komoly. Élni itt is, így is lehet, rövid megszakításokkal ez megy hosszú évtizedek óta (hogy csak a jogállami demokrácia történelmi perspektívában rövid korszakát tekintsük).
És akkor most jöhetne a vörös farok. Például, hogy sose lehet tudni, mi indítja be a változást, vagy hogy milyen elsöprő volt a szabadságszeretet, a demokratikus érzület buzgása ’48-ban, ’56-ban, ’89-ben. De mindegyikről tudjuk, hogyan folytatódott. Meg azt is sejtjük, hogyan folytatódott (volna) – ha nincs külső beavatkozás – önerőből.
A szerző újságíró
