Temetésen voltam a minap, egy hatvanhárom éves férfit temettek, akiről szépen beszélt a pap, s ezúttal nem volt a búcsúztató szavakban semmi túlzás: az elhunyt jó ember volt valóban. A rák falta föl a testét. Az volt tisztességes életének végső jutalma, hogy nem évekig szenvedett, csak pár hónapot.
Hirtelen ment el, pedig tavaly még a gének erejében bízott: közelgő haláláról mit sem tudva arról beszélgettünk, hogy ki miféle DNS-t örökölt, s azt mondta, az apja nyolcvan évet élt, a nagyapja meg kilencvenet. Remélte, hogy az aritmetikai sorozat „fölfelé” az ő javára folytatható. Azt akarta volna ezzel bizonygatni, hogy sokáig fog élni, hiszen lám csak, a hosszú élet génjeit örökölte. De hát éppen az ellenkezője történt. Így most már a koporsója mellett álltam.
Az özvegyet néztem, akinek az arcát fekete fátyol fedte, fekete szőrmebundát viselt, s a kezében fekete retikült szorongatott. Vagy ridikült, sose tudom, hogy melyik a helyes. Minden darab vadonatúj volt, a fátyol, a bunda és a retikül. Vagyis ridikül. Sírt az asszony, jobbról és balról a gyermekei fogták, akik szintén zokogtak. Ez persze meglehetősen kellemetlen, mert nem lehet nem oda nézni, de ha odanéz az ember, az meg kínos. Mintha leskelődne, s bekukucskálna a másik testébe egy nyitva felejtett ablakon.
