A virtuális emigrációt jól kiegészíti a tenni képes és akaró értelmiség tényleges emigrációja. Mindenki láthatja, hogy ez az egyre mélyülő megosztottság hová vezet. Már ha akarja. Bár a rendszerváltoz(tat)ás óta mindig is voltak hangsúlybeli különbségek, a retorika is eltért, ez nem kérdőjelezte meg az egyetértést a kitűzött célokat illetően. Más esetekben pedig kitűnt, hogy a nézetkülönbség a helyzet eltéréséből fakadt.
Amikor 2007-ben súlyos ellenzéki bírálat érte Magyarország kormányát Oroszország iránti „barátsága” okán, az még semmi sem volt ahhoz képest, ahogyan a jelenlegi kormány az ország hajóját Moszkvához köti. De erre a mai kormányférfiak már aligha kívánnak emlékezni. Egy enyhültebb nemzetközi helyzetben ezt az irányváltást még csak meg lehetne valahogy úszni, de most nem olyan idők járnak.
Az Oroszország és a Nyugat között egyre tartósabbnak ígérkező konfrontáció színvallásra kényszerít mindenkit. Nem lehet lavírozni. Persze, meg lehet próbálni, de a próba halálra van ítélve. Magyarország haszonélvezője egy olyan nemzetközi térnek, amely nélkül sem fejlődése, sem a lakosság többsége által választott értékrendje, sőt biztonsága sem lenne biztosítható, már ha érné valamilyen kihívás.
Magyarországon semmilyen beruházás nem folyna a közszférában, ha az EU nem finanszírozná vagy nem járulna hozzá. De ha az ország nem lenne az EU belső piacán belül, a magánbefektetők is a lábukkal szavaznának. Azért vannak itt, mert a Magyarországon előállított termék szabadon értékesíthető a másik 27 tagállam piacán. A legnagyobb befektetők termékeinek elenyésző hányadát veszi föl a magyar belső piac.
A haszon és az ország haszna is közvetve Magyarország EU-tagságából fakad. Mindeközben Magyarország kormánya újító módon flörtöl a Kelettel, és hirdeti: a külpolitika elsődleges, ha nem kizárólagos célja a gazdasági érdekek valóra váltása. A keleti nyitás egyelőre ugyan még csak nagyon csekély eredményt ha hozott. De ne legyünk fatalisták! A legtöbb beruházás hosszú távra szól, és nem hoz rögtön eredményt.
Rég nem volt Magyarország nemzetközi kapcsolatrendszere ennyire összetett, mint napjainkban. Arról már nem is beszélve, hogy nem könynyű meghúzni a határokat a kül- és a belpolitika között. Az értékvallás okán az emberi jogok korlátozása, a visszaható hatályú jogalkotás, a demokrácia aláásása gazdasági eszközökkel nem csak a magyar kormány ügye. Ez éppúgy vonatkozik a befektetői környezetre, a korrupció mértékére, a gazdaság és a politika öszszefonódására, ami lehetetlenné teszi a közhatalomhoz való ragaszkodás megértését az egyéni előnyszerzés (és nem csak a jogellenes meggazdagodás) keretein kívül.
Ha mindezt figyelembe vesszük, érthető, rég nem volt akkora szükség megfontolt tanácsokra, újító gondolkodásra Magyarország nemzetközi kapcsolatait illetően, mint éppen ma. És nem azokra a „spin doctor”-okra (manipulátorokra) gondolok, akik bebizonyítják, hogy a szar is aranyból van, hogy amikor a külügyminisztert Washingtonban a térségért felelős helyettes államtitkár szintjén fogadják bemutatkozó látogatáson, az a diplomácia nagy sikere, vagy hogy az EU csak egyszerűen nem érti az amúgy zseniális magyar receptet, a sokszor ortodoxiának látszó unortodoxiát.
z Emberi Jogok Európai Bíróságán pedig azért marasztalják el Magyarországot sorozatosan, mert elfogultak velünk szemben. Az sem veri ki a biztosítékot, hogy a miniszter (egyelőre) még nem tud különbséget tenni „territorial integrity” (területi épség) és territorial integration (területi integráció – vajon az mi lehet?) között, miként az az USA Todaynek adott nyilatkozatából kitűnt. Látnivaló a tanácstalanság is, hogy mit is kellene tennie a Magyar Külügyi Intézet helyébe lépett Külügyi és Külgazdasági Intézetnek.
Dési Andrásnak a Népszabadságban nemrégiben megjelent cikkéből kiderült, az egyik miniszter a „nyilvános hírszerzést”, a másik a diplomataképzés megújítását várja a „kutatás” mellett tőle. Egyik sem eleve elvetendő gondolat. De azt is megtudhattuk, hogy egyelőre nem az intézet az elsőbbségi kérdés, hanem a „váltóállítás”. Főleg, hogy a minisztérium akkora felelősségi területtel rendelkezik, amekkorával korábban soha.
Most elbocsátanak mintegy kétszáz embert a minisztériumból, aztán majd a következő időszakban felvesznek másik néhány százat (csak már nem ugyanazokat). Ezt intergenerációs mobilitásnak hívják a szociológusok, de lehetne másként is nevezni. Kell a hely a lojális és sokszor hozzá nem értő embereknek. Ha egyszer valaki más fog kormányozni, mint aki jelenleg teszi, lehetetlen helyzetbe kerül.
Vagy lefejezi a kormány-tisztviselői kart, és hallgathatja majd az anyázást, vagy együtt él egy szivárogtató, sok esetben hozzá nem értő és ellenségesen motiválatlan csapattal, és nem tudja ellátni feladatát. A Külügyi és Külgazdasági Intézet feladatainak meghatározása azért sem sürgős, mert a kutatók nagy része távozott. Ki azért, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztériumban találja meg jövőjét, ki azért, hogy az ország határain kívül ne korlátozzák abban, amihez ért, ki pedig azért, mert nem ért egyet azzal, hogy az intézetet olyan működésmódra szándékoznak késztetni, amely inkább jellemez egy fonodát vagy vasöntödét, mint egy alkalmazott kutatóintézetet.
A kutatókat a székükhöz szándékoznak szögezni, akkor oktathatnak, ha új főnökük engedélyezi, a tudományos publikációk nem lényegesek, és olyan információkat kívánnak velük összegyűjtetni, amit az adott országokban működő magyar külképviseletek készséggel szállítanak. A keleti nyitás úgy zajlik, hogy az intézetből jóformán mindenki távozott, aki a tőlünk keletre lévő térséghez ért.
Azzal, hogy az intézetet a kormánytisztviselői struktúra részévé teszik, lehet egyetérteni vagy sem. Ennek az az egyik következménye, hogy Magyarországon nem lesz partnere más hasonló külföldi intézményeknek. Azok ugyanis legalább látszólag függetlenek. A Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatói sok esetben nem indulhatnak majd kutatási pályázatokon, mert a teljes állami finanszírozás miatt nem felelnek meg a feltételeknek. Úgyhogy Magyarországon lesz is külügyi intézet, meg nem is.
Ne legyenek illúzióink, az efféle intézetek nem azért vannak, hogy alternatív külpolitikát találjanak ki és képviseljenek, vagy éppen az ellenzék szekerét tolják. Arra lehet felhasználni őket, hogy kontextusba helyezzék az ország nemzetközi kapcsolatait, előre jelezzék a hosszú távú folyamatokat, és hívják föl a figyelmet a buktatókra. Ehhez arra van szükség, hogy a lojalitás eltérő szintje érvényesüljön az ott kutatókkal, illetve a Külgazdasági és Külügyminisztérium diplomatáival szemben. Ennek híján az intézet nem tudja ellátni feladatát, nem hajt hasznot.
Rövid ideig voltam a Magyar Külügyi Intézet igazgatója 2007-ben. A Teleki Alapítványtól megörököltem egy kutatói csapatot, amelyik politikai attitűdjét tekintve olyan volt, mint egy színes tavaszi virágcsokor. De zárójelbe téve azt, ami megosztott minket, jól tudtunk együtt dolgozni, mert biztosítottuk a belső demokratikus működési kereteket, és megértéssel viseltettünk egymástól eltérő nézeteink iránt. Az akkori ellenzék időről időre megjegyzéseket tett azt illetően, hogy nem vagyok független.
De hogy lehet független az, aki olyan intézet élén áll, amelyik bevételének 95 százalékát az állami költségvetésből kapja, s amelynek igazgatóját a külügyminiszter nevezi ki (és mentheti föl)? De számíthattam arra, hogy a Külügyminisztérium vezetői a szó eredeti értelmében vett értelmiségiek (és nem csak diplomások), akik tudják, egy efféle intézetnek akkor van esélye az ország közös érdekeihez való hozzájárulásra, ha nem tévesztik össze a szóvivői irodával vagy valamiféle más szócsővel.
Ezek a feltételek, úgy tűnik, ma nem adottak, de meggyőződésem szerint valamikor majd létrehozhatók. Addig pedig a nemzetközi kapcsolatokról való gondolkodás marad mások kezében, a magyar kormány pedig saját világképének helyességéről meggyőződve bóklászhat tovább a sötétben.
A szerző a kirgizisztáni közép-ázsiai EBESZ Akadémia igazgatója
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
