Ugyanis, ellentétben a példaként felsorolt városokkal, a magyar főváros nemcsak a holokausztra való emlékezés helye, hanem az a hely is, ahol a holokauszt megtörtént. A magyar állam fővárosának parlamentjében hozták meg a magyar zsidókat a magyar nemzet történelméből „kiszántó” törvényeket és rendeleteket. Ez a város volt a magyar államigazgatás központja, ahonnan megszervezték a magyar zsidók Auschwitzba deportálását. Itt, ebben a nagyvárosi dzsungelben volt egyedül esély elbújni, s ezért valóságos embervadászat zajlott az utcáin, ezreket lőttek a Dunába, ezért a vizét még ma is sokan véresnek látják. (Lehet, paradox módon, de mindez nem mondható el Berlinről, ahol elég volt kerületet változtatni a túléléshez, s Németországban a zsidóságnak közel sem voltak akkora veszteségei, mint azokban az országokban, ahol a német nácik, a helyi elvtársaikkal karöltve, minden ellenállás nélkül lebonyolították az Endlösungot.) Ezért a „holokauszt földjén” csak olyan területen lehet holokauszt-emlékhelyet létrehozni, amely eredeti kapcsolatban áll a tettel, amelyre emlékezik. Ha a zsinagógák népe nem elkövető, hanem áldozat, a Páva utcai zsinagóga nem hiteles hely. Sok más mellett ez az oka, hogy egy évtizedes létezése és sok-sok erőfeszítés dacára sem lépett túl egy művelődési ház hatókörén. Az emlékezeteltérítés útján létrejött intézmény ezért nem segítheti elő a vele megcélzott megbékélést.
A hazugság helye című írásomban (Népszabadság, 2003. november 4.) az akkor még készülő Páva-projekttel szemben vetettem fel, hogy a Józsefvárosi pályaudvarba fektessék a tervre szánt pénzt és akaratot. Ugyanis egy ilyen emlékezőhely csak a magyar holokausztot, azaz a deportálásokat megérzékítő vasútpályaudvar vagy téglagyár lehet. Sok-sok MÁV-létesítmény itatódott át a rettenetes tettel. A Józsefvárosi pályaudvart azért javasoltam, mert a fővárosban van, s már akkor is használaton kívül állt. (A legautentikusabb a kassai pályaudvar lenne, ahol áthaladt valamennyi Auschwitzba tartó vonat, s ahol mágikus-szimbolikusan – mert a magyar hatóságok itt adták át emberrakományukat a német hatóságoknak – a magyar zsidók kiléptek a magyar történelem keretei közül.) A Duna-parti cipők emlékmű hiteles helyen, és ezért – is – esztétikailag érvényesen, olyan eseményekre emlékezik (noha a feliratán az áldozatok csoportját eltagadja), amelyek jóval a deportálások után zajlottak le.
Ennélfogva Magyarország, a „holokauszt földje”, még ma, 70 év után sem rendelkezik a traumatikus emlék gyászoldó helyével. A 70. emlékév „műve” pedig, ama gábrieles, a maga történetével egyetemben, éppen arról tanúskodik, hogy a kassai vasútállomáson végérvényesen különvált történelem – magyaroké és zsidóké – a kiszántás után nem boronálódott vissza, s ezért az emlékezetben két külön sínpáron fut.
Ugyanis a hely, „az emlékezés helyei” (a Pierre Nora bevezette fogalom, a Les Lieux demémoire) az emlékezést az emlékezés tárgyával eredeti kapcsolatban álló helyhez köti. Ez pedig a Józsefvárosi pályaudvar. Azért, mert onnan zsidókat deportáltak. (Például az én apámat és bátyját Bergen-Belsenbe.) E hely szelleméből sugárzó, az ott megtörténteket a végtelenségbe kimerevítő igazság szempontjából századrangú, hogy ezt ki milyen megfontolásból ismeri fel. Ugyanis ez felül áll a politikai megfontolások, szimpátiák és érdekek úgynevezett igazságán. Nem hivatásom Schmidt Mária pályáját megítélni, s a kommentáló sajtó alapján a koncepciójáról véleményt mondani. Az kétségtelen tény azonban, hogy mind a Terror Házának, mind a Sorsok Házának kiválasztott tér hiteles viszonyban áll a történelemmel, amelyre emlékezik. (Az Andrássy út 60.-ban székelő ÁVO megtestesíti egy kor rettegett terrorját. Az épület nyilasepizódja viszont nem tartalmaz ilyen elemet – mert csak néhány hónapig fungált nyilasházként, a több hasonló kerületi nyilasközpont egyikeként.) Bizonyára ez is lehet az oka, hogy az intézmény, a Pávával szemben, sikeres. Lehet, oly jellemzően, a holokauszt bűntette iránt kisebb a társadalmi szembesülés igénye, de ezt csak egy vele egynívójú s főleg: vele azonos hitelességű intézmény alapján lehet lemérni. Egy bölcs kollégám szerint addig nem jöhet el a holokauszt ütötte seb begyógyulásának ideje, amíg a túlélők köztünk vannak. Ha igaza van – noha lázadok, illetve most már csak lázadtam ellene –, ez az idő is eljött. Most már csak az emlékezet a tét – a magyar nemzet kollektív tudatába épülésé.
Amikor a Józsefvárosi pályaudvart egy jövendő múzeum és emlékhely teréül javasoltam a tollforgató „felelőtlen” nagyot álmodásával, az épületegyüttes Budapest közepén állt, szervesen illeszkedve a környezetébe. Schmidt Mária érdekérvényesítő (több milliárd forintot mozgósító) képessége azonban kiragadta onnan, s most a holokausztemlékezet szolgálatában áll. Kár lenne – „Nekünk Mohács kell!”-alapon –politikai és szakmai érdekek martalékául dobni. A Páva-projektet sem előzte meg szakmai egyeztetés vagy társadalmi vita, ugyanúgy lett letolva a közönség torkán, mint most a sorstalanságra ítélt Sorsok Háza. A hiteles helyen most viszont fel lehetne állítani – nem a gyerekeknek szóló emlékparkot, de – magát a Magyar Holokauszt Múzeumát. A Páva irodaépületei pedig kiszolgálhatnák az adminisztráció, dokumentáció és az oktatás feladatait. S az emlékmű gondolatától sem tanácsos eltéríteni a most regnáló politikát – bármilyen megfontolásból jutott is az eszébe. Remélhetőleg hiányát a munkahelye közelében érzékeli. A magyar parlament fizikai és szellemi közelségében, amelynek legalább 1938 és 1944 között folytatott elkövetői tevékenysége terelte ama vagonokba áldozatát: a magyar zsidóságot.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
