Kiállításmegnyitókon rendre föltűnik egy magányos férfi olyan kifejezéstelen arccal, mintha a képeket már előre unná. Lassú, kimért léptekkel járja körbe a termeket, óvatosan, mint aki mezítláb araszol ismeretlen, sziklás terepen előre, s ősz, loboncos hajjal koronázott fejét olyan kíméletesen forgatja, mintha attól félne, hogy egy óvatlanul gyors mozdulattól az a gondosan őrzött fej a nyakról mindjárt leesik. Külön életet él a magányos férfi feje: a testtel mintha nem is volna azonos, ki tudja, tán nem is az.
Nem értettem ezt az óvatoskodást, egyszer hát mögéje kerültem, s akkor láttam meg a valót: a fején az ősz lobonc már csak látszat. A hajkorona aprólékos munkával összefésült tincsekből állt össze, s benne minden hajfonat oly ravaszul csavarodott, hogy saját magánál többet mutasson, s még több mindent takarjon el. A fülek mögötti területen nőtt, ritkás, de hosszú szálak vízszintesen tartottak a fejközép felé, és a végük felkunkorodott: hullámost hatást keltettek, holott a magányos úr haja a természetes állapotában egyenes volt, ez világosan látszott.
A homlokról és a halántékokról fölfelé, a fejtető irányába fésülték föl a hajtincseket, sőt szélfútta módon meg is borzolták szakértő kezek, így értek el dús, életerős, fiatalos hatást. A pompás művet hajlakkal rögzítették, ez is látszott közelről, mert a hajszálak meg sem rezzentek, igaz, a magányos férfi erre lehetőséget sem adott: amikor egy festmény elől egy másik irányába lépett, a teste után a fejet csak némi spéttel engedte tovább. Nevettem rajta mindig, amikor egy-egy megnyitón valamelyik galériában megláttam. Uramisten, gondoltam, egy ember nem lehet ennyire szánalmasan hiú.
