Amikor egy várva várt tisztújítás után a pártban a közös nekiveselkedés helyett ugyanolyan erővel tombol tovább a kibeszélés és a betartás, s mint szakadt szövet mögül a bélés, láthatóvá válik, hogy ismét csupán néhány erőcsoport osztott új (régi) lapokat. Márpedig így megint csak nehéz lesz friss vért pumpálni a magát legnagyobb ellenzéki pártként jegyző MSZP-be. Pedig lehet – súgják bizalmasan az új vezetés környezetéből –, hogy csak a szülés utófájásaival kell számolni. Az optimista verziót cáfolók viszont azt állítják, hogy a Molnár–Hiller páros annyira akarta a posztokat, hogy megengedhetetlen személyi paktumokat kötött, amelyek miatt már a kezdet kezdetén politikai értelemben mozgáskorlátozottak. Hogy Molnár Gyula és Hiller István, de főként a szocialista párt mekkora árat fog fizetni ezért a győzelemért, azt korai volna megjósolni, de csapatuk fogadtatása finoman szólva vegyes. Bennfentes krónikások szőnek hálót, kik hogyan, milyen szándékkal vezényelték a válogatást, s hogy mindez mennyiben Mesterházy Attila visszajövetele a kertek alatt. Egy biztos: ebben az összeállításban nehéz biztos kézzel fogni a gyeplőt, ostort használni pedig végképp kockázatos. Márpedig érdemi változáshoz mindkettőre szükség lehet.
A nagy vesztesek – Szanyi és Botka – hamar letették az obulust, Harangozó Tamás egyelőre hallgat. Szanyi Tibortól megszoktuk a meredek fogalmazást, a párt örökös üdvöskéjétől, Botka Lászlótól azonban kevésbé – de mindketten szóba hoztak valamit, amiről már régóta súg-búg a szocialisták kritikus hátországa. Ez a „minden jó úgy, ahogy van" érzete az élcsapat politizálásában, viselkedésében. A játékszabályok már-már rigorózus betartása egy játékszabályokat állandóan felrúgó közegben. Mintha vezetői egyszerre törődnének bele abba, hogy nincs olyan felállás, amely a következő választáson kormány közelbe röpíthetné őket, ugyanakkor foggal-körömmel ragaszkodnak az ellenzéken belüli vezető pozícióhoz. Ez a kettősség jobban meghatározza szavaikat, akcióikat, politikai mozgásukat, mint bármi más. Nevezhetnénk ezt józan pragmatizmusnak, de nem az. Nevezhetnénk ezt a hatalom körüli legyeskedésnek, de nem az.
Miközben a hátsó udvarban minden valószínűség szerint történnek gyanús kapcsolatfelvételek, állásokért, üzletekért adok-kapok jellegű engedmények, ami sok mindent befolyásolhat a rossz kommunikációtól a kései, végig nem vitt reakciókig, az ütős akciók hiányáig – a szocialisták tartós bizonytalansága mégis másból fakad. A földindulást követő kudarchalmaz kikezdte a minimális belső szolidaritást is, a zavarodottság pedig lehetetlenné tette az önazonosság kikovácsolását. Igen, valamiféle egységes ideológiai talapzatot, ahonnan meg lehet fogalmazni a „mit miért teszünk" világos döntéseit, az abból következő legtriviálisabb üzeneteket. Stratégia nélkül viszont csak cikcakkban lehet taktikázni, ezt pedig napról napra észlelte az egyre csalódottabb tábor, ahogy azt is, hogy a potenciális szövetségesek több indulattal viseltettek egymás iránt, mint az ellenféllel szemben.
