Az akkori politikai realitások figyelembevételével az effajta kérdések megválaszolhatatlanok voltak. Másrészt a „létező szocializmus” magyar változatának egyre égetőbb gazdasági, politikai és társadalmi problémái valamiféle választ vártak mind a rezsimtől, mind a közügyekkel foglalkozó értelmiségtől. Egyfajta légüres tér jött létre, melyben az érdekelt felek, a politikailag tolerált vitakultúra írott és íratlan szabályainak figyelembevételével mondhatták a magukét.
A tisztelt olvasó megértését kérve engedtessék meg itt nekem, hogy a korabeli reformvitákról szóló gondolataimat felidézzem.
„A reformpárti értelmiség egyezkedése a kényelmetlen valósággal sokféle formát ölt. Talán nem értékeljük túl az írott szó jelentőségét, de a külső megfigyelő számára a reformpárti társadalomtudósok ambivalens viszonya a hatalomhoz és a reformértelmiségiek elidegenedése a társadalmi hierarchia alacsonyabb fokain elhelyezkedő »néptől« a legszembetűnőbb módon abban nyilvánul meg, ahogyan élnek és visszaélnek a magyar nyelvvel mint kommunikációs eszközzel. A reformjavaslatoknak arra »az új nyelvére« gondolunk, amellyel ezek a tömegtájékoztatásban, tudományos írásokban és az értelmiség közötti hétköznapi beszélgetésekben megfogalmazódnak.
Hogy a legelején kezdjük: azt a politikai folyamatot, amely az 1968 utáni új gazdaságirányítási rendszerhez vezetett, »mechanizmusnak« nevezik; a külső gazdasági környezetnek Magyarországot érintő hatásait a »begyűrűzés« kifejezéssel illetik; a sokak által osztott, de nem artikulált nézetek összessége a »tudati mélyáramlat«; »reformkonformnak« nevezik a kinyilvánított reformcélokkal összhangban levő nézeteket; a »tézisveszély« kifejezéssel jelölik a nézetek megmerevedésének veszélyét; a közvetlen adminisztratív gyámkodás a »kézi vezérlés«; az állami intézkedésekre való reagálást természetesen »visszacsatolási rendszernek« nevezik; az eliten belüli zárt ajtók mögött folytatott őszinte hangvételű viták jelentenék a »fehér asztal melletti demokráciát«; aki rossz úton indul el, az »mellékvágányra« kerül; ha csak nem kerül »csapdába«; ezt a csapdát azonban elkerülheti az egyén, ha »alkalmazásorientált társadalmi tudására« támaszkodik. Ha ez nem sikerül, »patthelyzet« alakulhat ki, amelyből a »funkciózavar« kiküszöbölése útján lehet kikerülni, vagy ha az egyén a »molekuláris transzformizmust« választja. És ha már ez sem segít, az egyén bármikor csatlakozhat a »társadalomhoz, mint nyílt és puha nagyrendszerhez«, és örömét lelheti a »paradigmamámorban«.”
A fenti kifejezések a korabeli reformirodalomból, pontosabban reformszocialista irodalomból származtak. Nem csoda, hogy az átlagember számára ez az értelmiségi tolvajnyelv pontosan annyit jelentett, mint például az 1989-es nemzeti kerekasztal zárt ajtók mögött lezajlott alkudozási folyamatai – azaz semmit.
A reformszocialisták, Bihari Mihály elegáns fogalmazásában, „kettős kötődésű hősök” voltak. Egyértelmű, hogy a nagy port felvert Fordulat és reform című pamflet nem radikális politikai, gazdasági és társadalmi átalakulásról, hanem a létező, noha roskadozó szocializmus megreformálásáról szólt. Természetesen szó sem esett a tabutémákról, a szovjet megszállásról, a Varsói Szerződésről, Kádár személyéről – nem is szólva az „utca” s pláne az ipari munkások mozgósításáról.
A reformviták résztvevői, Gombár Csaba frappáns kifejezésével, a „velleitásuk” rabjai voltak. A csődöt mondott „létező” és az esetleges kapitalista piacgazdaság Szküllája és Kharübdisze közötti szocialista értelmiségi tudathasadásnak nagyjából az lett a vége, hogy a szocialista utóvédharcosok, köztük Nyers Rezső, a német szociális piacgazdaságban látták a kiutat. Másrészt a dologhoz sokkal jobban értő szocialista jogász-technokraták az alkotmánybírósági modellel együtt importált német „jogállamtól” várták a megoldást. Míg a szocialista piacgazdaság blöffjét elnyelte az önprivatizáció mocsara, az importált alkotmánybírósági modell „bejött” a továbbszolgáló jogásztársadalom, az obsitos három/hármasok és a közigazgatási bürokrácia nagyobb dicsőségére.
A reformszocialisták teljesítményét megilleti a jóhiszeműség vélelme. Mindnyájan a kádári meritokrácia árvái voltak, akik a rezsim egyetemein tanulták mesterségüket. Lehet őket „nemzedéki lázadóknak” is hívni, akik nem bíztak sem az istenadtában, sem a pártoligarchiában. Mint értelmiségiek baloldaliak voltak, és csoda, hogy évtizedes „tudszocos” félreoktatásuk után meg képesek voltak alternatív megoldásokat keresni. Másrészt az is igaz, hogy életstílus szempontjából nem leendő forradalmárok, hanem – hasonlóan a népiekhez és a „demokratikus ellenzékhez” – óvatos duhaj nyárspolgárok voltak. A későbbiek során sokan közülük mint a Harmadik Köztársaság politikai osztályának haszonélvezői megkísérlik újraírni a „daliás idők” történetét. Ez nem reális, mert a politika akkori és mai „első kérdéseire” adott válaszok nem az önigazoló veteránoktól, hanem a független, tényfeltáró fiatal történész- és politológusnemzedéktől várható.
A szerző University of Connecticut professor emeritusa
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
