A bácsikámmal hajnal háromkor indulunk Marseille-ből, s irány kelet, elvégre onnan jöttünk. Igaz, ő ötvenhatban, míg én alig egy hónapja. Az olasz határig nem szólunk semmit, ő vezet, én meg bámulom a lassan rám virradó semmit, s nyelem a könnyeim. Kiütöttek a ringben, hát mit is mondhatnék.
Elhagyjuk Genovát, mire bácsikám megszólal végre, azt dörmögi, csak azért visz most haza, hogy a halottak napján ő is otthon legyen, megnézi az anyja sírját, az életében alighanem utoljára, hiszen hetvenhat éves, érzi már a kort, s biztos benne, hogy még egyszer nem lesz ereje átszelni Európát. Kapóra jön neki, hogy együtt utazhatunk, legalább felváltva vezetünk. Akarom mondani, a halottak jönnek kapóra nekem: micsoda szerencse, hogy a bácsikám éppen most utazik haza, amikor sietősen el kell hagynom Marseille-t. Vissza kell mennem Magyarországra. Előre nem kalkulálható okok miatt váratlanul hazament a család, s a tizenhat hónapos lánypicúr nélkül nem maradok. Hát hogyan is maradhatnék.
Pedig eredetileg örökre jöttünk. Szeptemberben eladtuk mindenünket, a lakást, a kocsit, fölszámoltuk a debreceni egzisztenciát, aztán irány: nyugat. Csak innen el. Gyorsan el a lánypicúrral innen, ahol már az óvodától kezdve azt tanítják nekünk, hogy a nagyvilágon e kívül nincsen számunkra hely. Pedig dehogy nincs – Európa a miénk, magyaroké.
