„Az Akadémia meg kíván felelni a végrendeletnek...” – ami igazán rendes dolog az MTA-tól, kívánhatna papírhajókat hajtogatni is Lukács kéziratainak lapjaiból; másrészt azonban nem mulaszthatom el megemlíteni: az Akadémiának nem most kell belefognia abba, hogy megfeleljen a végrendeletnek, merthogy ezt már megtette rég – ezért is jött létre a Lukács Archívum. De jöjjön a folytatás: „ezért a könyvtárat a Filozófiai Intézet kezelésébe adja...” Mármost a LAK – az a valaha tudományos kutatóhely, amely Lukács hajdani lakásában működik, ahol Lukács könyvei eredeti helyükön állnak, kéziratai a páncélszekrényben pihennek – kezdetben vagy két évtizedig, aztán 2006-tól megint a Filozófiai Intézethez tartozott mindaddig, amíg 2012-ben az Akadémia a könyvtára alá nem rendelte (nem mellesleg a Filozófiai Intézet egy tűrhetetlenül botrányos, ám az MTA által lelkesen támogatott igazgatói periódusának megkoronázásaként), egyes-egyedül azért, hogy kisöpörhesse a LAK-ból annak (megmaradt) tudományos munkatársait.
Mintha a LAK ügyében volnának olyan tények is, amelyekhez az MTA elnöke qua racionális gondolkodású matematikus mintha nem ragaszkodnék oly nagyon.
Tovább is van: „A kéziratokat pedig – közel négy évtized mulasztását helyrehozva – katalogizálja, digitalizálja, szükség esetén restaurálja, majd ugyancsak átadja a Filozófiai Intézetnek.” Ezzel a mondattal is sok baj van (múltbéli s jövendő bajok), de hadd szorítkozzam erre: való igaz, hogy majd minden, amihez az írógépnél haladottabb technika kell (Lukács-írások elérhetővé tétele a neten, kívülről hozzáférhető regiszterek stb.), meglehetősen gyermeki állapotban leledzik a LAK-ban, amely azonban levéltári-könyvtári szempontból mindig is az MTA Könyvtárának felügyelete alá tartozott, ellenben nagyjából mindenhez, ami valamelyest korszerű könyvtári-archívumi technikát igényelt volna, az eszközöket adakozásokból volt kénytelen összeszedni. Ha az elnöki szemrehányást („negyven év mulasztása”) a szívére véve valaki a magas akadémiai vezetésből netán szeppukut akarna elkövetni, nem fogom lebeszélni róla, de ha a nyegle közbeszúrás a koszt volt munkatársaimra szeretné rákenni, az kivívná fejcsóválásomat.
Az elnöki beszámoló tehát mintha csupa olyasmit ígérne fényes jövőként, ami megtörtént, vagy rég meg kellett volna történnie – tudniillik az elnöki beszámolónak csupán az ötödik (utolsó) bekezdésében bukkan fel, ott is idézetként, olyasmiként, amit csak tájékozatlanok mondhatnak, az, amiről tulajdonképpen szó van: a Lukács Archívum bezárása. Annak az intézménynek a bezárása, amely Lukács hajdani lakásában működik, illetve inkább csak működött, ahol Lukács könyvei eredeti helyükön állnak, ahol kéziratait, köztük olyanokat is, amelyekről Lukács nem végrendelkezett, minthogy nem tudott róla, hogy fennmaradtak, páncélszekrény őrzi, és amely tudományos kutatóhely volt, vagyis ahová kutatók jöttek kutatni, ahol Lukács-szövegeket rekonstruáltak, Lukács-köteteket szerkesztettek, könyveket, tanulmányokat írtak, fogadták és kiszolgálták azokat, akik az archívumba jöttek stb., stb., azok a munkatársak, akikkel a magas Akadémia iparkodott kályhát pucolni. A Lukács Archívum bezárásáról van szó, most épp azzal az indokkal, hogy „az Akadémia nem tart fenn emlékhelyeket, így nincs emlékhelye például Szentágothai Jánosnak, Erdős Pálnak vagy Szent-Györgyi Albertnek sem” (a mondatot javítottam – M. M).
Hadd tekintsek most el attól, hogy ebben a mondatban is van legalább három melléfogás, és szorítkozzunk a lényegre: A fene se kérte rá az Akadémiát, tartana fenn emlékhelyet Lukácsnak; azt kérte, aki kérte, hogy hagyja békén a Lukács Archívumot.
Eme kérésekről (voltaképp tiltakozásokról) az elnöki beszámoló is megemlékezik: „A közelmúltban ez ügyben számos levelet, kérést, kérdést, üzenetet kaptam. Ezek közül csak egyet említenék meg: (egy) mintegy 8000 aláírással érkezett elektronikus levélben azt kérték, hogy »ne zárjuk be a Lukács Archívumot«.”
Amiről nem emlékezik meg, illetve ami fölött elsiklani próbál az elnök, az az, hogy túl azon a nyolcezren, akik egyébként több mint tízezren vannak, kifejezetten „a szakma” is tiltakozott az akadémiai tervek ellen: tiltakozott a Lukács-kutatók egy dús csokra, tiltakozott a Nemzetközi Lukács Társaság, persze, de a Nemzetközi Marcuse Társaság is, tiltakozott továbbá annak az Akadémiának a filozófiai bizottsága, amelynek a szóban forgó elnök történetesen az elnöke, továbbá az ún. II. Osztály, azaz egy kalapra való akadémikus ugyanerről az Akadémiáról... Amit, ha tekintetbe vesz az ember, legalábbis érdekesnek találja, ahogy a magas Akadémia és a nevében annak elnöke elintézhetni véli mind a tiltakozásokat azzal, hogy „A fentiek (a már idézett semmitmondás – M. M.) alapján kérem a levélírókat, hogy 8001.-nek engem is soroljanak az aláírók közé.”
Hát nem. Egy nyegle élc kevés arra a listára felkerülni.
Mesterházi Miklós filozófus, egyetemi docens, a Lukács Archívum volt munkatársa
