Hősünk egyszerű munkája az volt, hogy a könyvtári katalógusban hosszú évek óta eltűnt példányként nyilvántartott régi könyveket felkutassa. Nem csoda, hogy eredményesség tekintetében túl sokat nem vártak tőle. Elvégre magát a nincset kellett őneki felkutatni, és a valóság megismerhető polcára visszahelyezni. A nincset, amiről senki sem tudta, hogy hol van, mármint ha van egyáltalán: elvégre a keresett nincsnek mégis az lett volna az elsődleges tulajdonsága, hogy nem van.
Tíz, húsz, ötven évvel azelőtt nem a megfelelő helyre tette vissza ezeket a könyveket valaki, éppen csak két-három-öt métert tévedett fölfelé vagy oldalirányban, s máris megvolt a baj: az értékes példány eltűnt. Megvolt persze, csak nem a helyén. A lelkes állományrevizor kitartónak bizonyult, mert érdekelte a munka, s izgatta a nincs újrafölfedezése. Nyomába eredt a hiányzó könyveknek, s rájött, hogy az eredeti helyüktől nem is messze kell őket keresni a könyvtári raktár sűrűjében: éppen csak két-három-öt méterre fölfelé vagy oldalirányban.
Tudták ezt más állományrevizorok is, ám ők munkaidőben leheveredtek, s olvastak záróráig, nem kereste rajtuk a nincset senki, elvégre éppen ők lettek volna azok, akik a nincset keresik. Ám hősünk majdnem ötven hiányzó kötetnek lelt a nyomára. Volt köztük nagyon értékes XVIII. századi darab, s ő nem tette a szatyrába bele, pedig ez amúgy nem is olyan nehéz mozdulat, egy könyvholmit csúsztatni szatyorba, aztán pislogni őszinte képpel.
Hiszen lebukni nem lehet, e könyvek hivatalosan nem léteztek már, ellopni pedig nem lehet, ami nincsen – ezt beláthatja minden rongyos joghallgatóból lett országúr, aki főmunkaidőben csak törvényi kiskapukat keres. De hősünk, az akkor még fiatal állományrevizor nem kiskapukat keresett, hanem régi könyveket, de nem lopott el egyet sem, hanem visszarakta őket a helyükre, s azóta sem bánta meg. Pedig amúgy pénze nincs, manapság hát sokszor eszébe jut az 1985-ös esztendő, hej, ha azokat a régi, ellophatatlanul ellopott könyveket akkor elrakta volna, s most eladná... Hej... A család nagykanállal enne hetekig.
De nem eszik. Mert itt ma nagykanállal csak ezek az új földesurak esznek, a régi rongyosok, s fölfalnak mindent, ami elébük kerül, jogot és földet, szót és eszmét, a régi szegénylegények behabzsolnak egész megyéket, s most már az országalmánál tartanak. Azt rágják, pedig elverték már mással első generációs éhüket, s ha végeznek vele, egykori barátaik képébe röhögve vágják majd a lerágott országalmacsutkát: nesztek, ti prolik, ez a tiétek, faljatok hát, s ne panaszkodjatok, ne mondjátok, hogy az országunkból nem jutott nektek is.
