Az egyik – a kevésbé fontos –, hogy mutasson nekem valaki egy olyan szétesett, reményvesztett, csalódott, érzéseit tekintve kilátástalan helyzetbe taszított csoportot, amelynek tagjait nem terhelik egymás közötti konfliktusok, viták, elhamarkodott próbálkozások. Ezt nem önigazolási kísérletként mondom, hanem egyszerű tényként. Ha valaki nem számol a politika emberi oldalával, sosem juthat helyes következtetésre.
A másik ok sokkal lényegesebb ennél. Ha a kormányzás stílusát illetően – teljes joggal – Oroszországhoz, Törökországhoz, Azerbajdzsánhoz vagy Türkmenisztánhoz hasonlítjuk Magyarországot, logikus kérdésként merül fel, hogy ezek közül vajon melyikben van erős ellenzék. Egyikben sem. És vélhetőleg nem azért, mert tagjai egytől egyig semmirekellők, hanem az adott rendszer természete miatt. Fájdalmas belátni, de Magyarországon is hasonló a helyzet. Ki kell mondani, hogy a demokráciában szokásos ellenzéki politizálásnak minálunk nincsenek meg a feltételei. Márpedig a parlamentáris keretek között folytatott, nyugat-európai értelemben vett ellenzéki politizálás demokratikus viszonyokra tervezett politikai tevékenység. Diktatúrában, autokráciában hatástalan. Nem véletlen, hogy Orbánt mindenki Putyinhoz kezdi hasonlítani. Öles léptekkel haladunk az orosz rendszer kialakítása felé. De ha ez a felismerés megszületett, akkor egyrészt az állampolgároknak érdemes átértékelniük, hogy mit várnak el az ellenzéktől, másrészt az ellenzéknek megfontolni azt, vajon szabad-e, érdemes-e továbbra is a rendszerváltozás óta használt eszköztárat alkalmaznia.
Előbbi kérdésre nem adhatom meg a választ, csak annyit tehetek hozzá, hogy aki megreked annál a gondolatnál, miszerint abba kellene már hagyni az ellenzéken belüli acsarkodást, és végre tenni valamit, vagy aki azt várja, hogy egy nagy összeborulás után megszoríthatóvá válnak a kormánypártok, az nem biztos, hogy megértette a helyzetet. A második kérdésre azonban adja magát az egyszerű válasz: nem. Az ismert és eddig használt ellenzéki módszertan jobbára használhatatlan. Ezen a ponton azonban szembesülünk azzal a kérdéssel, hogy a parlamenti és egyáltalán a demokratikus viszonyokhoz szokott ellenzék egy autokrácia viszonyai között vajon alkalmas-e az eddiginél hatékonyabb eszközök alkalmazására. Talál-e megfelelőbb viselkedésmódot? Ezt ma még nem tudjuk. Idő kellett ahhoz is, hogy az ellenzék – és a pártpolitikán kívüli néhány értelmiségi – a probléma felismeréséig eljusson. Idő kellett, mire eljutottunk addig, hogy nemcsak politikai lózungként, hanem meggyőződéssel tudjuk kimondani: az Orbán-rendszer nem demokratikus. Magyarország ma nem jogállam. Megvallom, nekem ez még most is nagyon nehezemre esik.
A parlamenti térből való kivonulásnak nem sok értelme van, mert a bojkottal csak teret veszítünk, de nem nyerünk semmit. De ha nem tudjuk alapjában megújítani az ellenzéki magatartást, a kudarc borítékolható. Ebből pedig számomra az is következik, hogy az ellenzéki erők összeállása ma kontraproduktív lenne. Az, hogy egyazon eszközrendszerrel összefogjuk az egyébként a világról mást gondoló embereket, csak azért, hogy mondjuk 12, 4 és 3 helyett 19 százalékon álljon az összeborult balliberális oldal, értelmetlen.
Az önkormányzati választás részletesebb elemzés nélkül is kifejezetten azt mutatta, hogy nem igazán számított, hány párt sorakozott fel egy jelölt mögött. Volt olyan önkormányzat, ahol mind a 15 egyéni mandátumot a szocialista jelölt nyerte annak ellenére, hogy a többi ellenzéki párt nemhogy nem támogatta, de még ellenjelöltet is állított. Vagy olyan polgármesteri széket bukott el a mindenki által támogatott jelölt, amely terület a tavaszi országgyűlési választáson egyéni képviselői mandátumot hozott ugyanazoknak a jelölő szervezeteknek. A helyben befektetett munka, a jelölt és a jelölő szervezet ott felmutatott – vagy éppen hogy fel nem mutatott – korábbi teljesítménye, politikája viszont komoly szerepet játszott. Ezt mutatták a számok olyan választókörzetekben is, ahol az ellenzék nem nyert, de jó vagy ellenkezőleg, meglepően gyenge eredményt hozott.
Évek állnak előttünk, hogy kitaláljuk és megvalósítsuk a szükséges változást. Ma négy – én az LMP-t is e körbe sorolom ugyanis –, meglátásom szerint alapvetően tehetséges, de a másik oldal átlagánál semmiképpen sem tehetségtelenebb emberekből álló ellenzéki erő kapta meg a lehetőséget, hogy bizonyítson. Lássuk meg, kinek hogyan sikerül. A legjobb modellt pedig, ha lesz ilyen, mindenki követheti. Még az is lehet, hogy addig kinövi magát egy mindenki számára elfogadható vezéregyéniség.Ma tehát úgy vélem, a baloldali és liberális ellenzéki pártoknak és az általuk képviselt közösségeknek is az az érdekük, hogy e politikai csoportok egymás mellett, egymással baráti viszonyban, mégis szervezetileg külön utakon járva keressék a megoldást. Amikor pedig eljön az ideje,meglátjuk, ki hogyan áll, és milyen típusú együttműködésre van szükségünk.
A mai ellenzék legnagyobb bűne, hogy a 2010-ig tartó kormányzása az ismert „eredményre” vezetett, hogy semmilyen hátországot nem épített. Azt pedig döntse el mindenki maga, miként akarja jóvá tenni eddig elkövetett bűneit: a politikától való visszavonulással vagy másféle innovációval.
Valamennyi demokratának közös érdeke, hogy pártok és politikusok, civilek és civil szervezetek, szakértők és szakmai szervezetek, újságírók és a független média felismerje ezt az alapjában véve új helyzetet. S ahhoz alkalmazkodva önállóan, de egymással párbeszédet folytatva – nem egymást becsmérelve – dolgozzák ki, hogy a XXI. század ugyan kifinomultabb formát öltött, de lényegét tekintve mégiscsak diktatórikus jobboldali rezsimjével szemben miként védekezhetünk, s hogyan állíthatjuk helyre a demokratikus jogállamot.
A szerző az Országgyűlés törvényalkotási bizottságának alelnöke
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
