De maradjunk a puszta tényeknél! Orbán, jó szokása szerint, ezúttal is vegzálta az Európai Uniót, amely nem képes kezelni sem a görög válságot, sem a menekültkrízist. Ebben az összefüggésben emlegette fel Charles De Gaulle egykori jobboldali francia elnököt.
S tett mindjárt egy meglepő kijelentést: „Kontinensünkön ma mi, magyarok vagyunk a földrész gaulle-istái.” A hasonlat enyhén nagyképű, még ha igaz is, hogy az egykori francia elnök sokáig lenyelhetetlen falat volt az integráció felé araszoló Európának. A maga idejében azzal bosszantotta a kontinens vezetőit, hogy két ízben is megvétózta Nagy-Britannia csatlakozását, majd hónapokig bojkottálta az Európai Tanács működését, mert be akarták vezetni a minősített többségű szavazást a konszenzusos döntéshozatal helyett.
Korábban is megesett már, hogy Orbán az európai integráció régi nagyjaival példálózott. S mivel a „mi, magyarok” fordulat a kormányfő beszédeiben gyakran helyettesíti az egyes szám első személyt, ez esetben is úgy kell értenünk, hogy önmagát hasonlítja a hajdani francia elnökhöz. Igaz ez akkor is, ha fontosnak tartotta hangsúlyozni – s szavait az úgynevezett nemzeti konzultáció eredményével igazolni –, hogy ő a magyarok vagy legalábbis a magyarok többsége nevében beszél. De amikor azt ismételgeti, hogy „egyetértek Sarkozy volt elnök úrral”, vagy „egyet kell értenünk Cameron brit miniszterelnökkel”, nem tesz egyebet, mint magát a – jelenlegi vagy múltbeli – vezető európai politikusok közé sorolja.
El kell ismernünk: az európai „elefántok” köntösébe bújó Orbánnak némelyeket sikerül megtévesztenie. Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor néhány hónappal ezelőtt a tekintélyes párizsi Le Monde hasábjain olvastunk értekezést a De Gaulle és Orbán közötti hasonlóságról. S a cikk szerzője távolról sem valamilyen fideszes bértollnok volt, hanem Yves-Michel Riols, a lap egykori budapesti tudósítója, akinél honi viszonyainkat illetően kevés jobban informált újságíró akad a francia sajtóban. Annál meglepőbb volt Riols állításának sommás magyarázata. Azt bizonygatta ugyanis, hogy Orbán Viktor alakja – De Gaulle mintájára – a múlttal való szakítást testesíti meg, és az erős államhoz való visszatérést szorgalmazza. Szerinte Magyarország laboratóriuma volt a XX. századi európai kontinens nagy felfordulásainak, kezdve az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásával, az 1956-os forradalmon át az 1990-es szabad választásokig. A magyarok sokszor előfutárai voltak a későbbi történelmi változásoknak. Orbán Viktor személye – a Le Monde említett cikke szerint – ebbe a nagy szakítási-felforgatási hagyományba illeszkedik. Az Orbán vezette Magyarország most újra a radikális változások kísérleti terepe – írta Yves-Michel Riols.
A fejtegetés eddig talán rendben is lenne, leszámítva persze az ilyenkor elkerülhetetlen leegyszerűsítéseket. De hogy jön a képbe De Gaulle? Hogy lehet egy kalap alá venni a náci megszállók ellen harcoló, életét kockáztató, a francia ellenállási mozgalmat szervező és irányító tábornokot – akit egy katonai bíróság 1940-ben halálra ítélt – Orbán Viktor „hősi” kiállásával, aki a Műcsarnok lépcsőjén, százezres támogató tömeg előtt, a széthulló rezsim törmelékén ki merte jelenteni, hogy ruszkik, haza? Vajon tényleg hasonló kockázatot vállalt-e a két államférfi, amikor szembeszegült az országát megszálló hatalommal, hasonló körülmények között „keltek-e át a sivatagon”, amikor kiragadták kezükből a kormánykereket, majd tértek vissza győzelmesen abban a tudatban, hogy az ő küldetésük a lejáratott „ancien regime”-mel való szakítás, s a nemzeti függetlenség visszaszerzése?
Vajon nem De Gaulle-nak abban az elhíresült mondatában testesül-e meg kettejük hasonlósága, amelyet a daliás franciát egyébként csodáló brit miniszterelnök feleségének, Clementine Churchillnek adott válaszul arra az intelmére, hogy „tábornok, nem szabad jobban utálnia a barátait, mint az ellenségeit”? Mire De Gaulle: „Franciaországnak nincsenek barátai, csak érdekei.” Orbán kétségkívül mondhatná ezt a mondatot – ha elég eredeti lenne –, de micsoda különbség van a tábornok és Orbán nacionalizmusa között! De Gaulle valóban visszautasította mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió közeledését, viszont erősen szorgalmazta egy önálló Európa építését. Elkezdte egy szoros francia–német együttműködés kialakítását, s ezzel megalapozta a későbbi Európai Gazdasági Közösséget. Szóval építette és nem bomlasztotta az európai közösséget. Álljon itt egy-egy idézet a két „hasonló” államférfitól. De Gaulle: „Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed, ami meg fogja határozni a világ sorsát.” Orbán Viktor: „Európa egy agresszív, szekuláris, internacionalista és családellenes látomás csapdájába esett...”. Hol itt a hasonlóság, kérdem én? Hacsak nem megint az állatvilágban találjuk meg a magyarázatot. Az állatok vizelési szokásait vizsgáló Georgiai Egyetem kutatói rájöttek, hogy az emlősök testméretüktől és a vizelet mennyiségétől függetlenül nagyjából ugyanannyi ideig vizelnek. Mindegy, hogy elefántról vagy egérről van szó, minden faj 21 másodperc alatt ürít, függetlenül attól, hogy száz milliliterről vagy száz literről van szó.
Ja, így már érthető.
*A szerző újságíró
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
