Szögezzük le: nincs új világrend kialakulóban. A világon a legsikeresebb országok ma is azok a nyugati országok, ahol a túlhatalom ellensúlyozására épülő liberális demokrácia működik, és ahol a piaci viszonyok határozzák meg a gazdaság működését. Az Amerikai Egyesült Államok, Németország, a skandináv országok. A válságból ezek az országok gyorsan és sikeresen lábaltak ki.
Ami viszont valóban van, az a geopolitikai viszonyok bizonyos átrendeződése. Ez egyfelől azt jelenti, hogy vannak olyan feltörekvő országok, amelyek javítottak gazdasági teljesítőképességükön, és ezért globális ügyekben tekintetbe kell venni a jelenlétüket. Egy másik, Magyarország számára fontosabb fejlemény, hogy Oroszország 2012 óta jelentős területi expanzióba fogott, és új érdekszférát alakít ki. Ennek folyamán először Grúziában, legutóbb pedig Ukrajnában már nem csupán gazdasági nyomásgyakorlást fejt ki, hanem fegyveres konfliktust kezdeményez. Ezzel kiéleződött Oroszország és az atlanti országok közötti viszony, amire az Egyesült Államok és az Európai Unió közös politikát alakít ki.
Az Orbán–Szijjártó-féle külpolitika alapvető tézise, hogy a külpolitika hagyományos formáinak leáldozott, és a gazdasági haszon dominálja a nemzetközi kapcsolatokat. Ezért ők a feltörekvő Keletben látják a magyar gazdaság felvirágoztatásának lehetőségét, tehát odafókuszálják a politikai kapcsolatok erősítését is.
Ez a megközelítés a világpolitika tudatos félremagyarázásán alapul. A számunkra meghatározó nemzetközi partnerek, mindenekelőtt az Európai Unió országai, nem ezt az álláspontot képviselik. A két világháború óta ugyanis Európában mindenki tudja, hogy a béke fenntartásához a kiegyensúlyozott politikai kapcsolatrendszer alkotja az alapot, amelyet kereskedelmi és gazdasági kapcsolatokkal lehet megerősíteni.
Miközben Szijjártó Péter a keleti kapcsolatrendszer megerősítését, a kínaiakkal és az oroszokkal való kapcsolatokat élteti, többnyire a németek példájára hivatkozik. Németország azonban nem úgy gondolkodik, mint a miniszter. Németország vezetői mindig hangsúlyosan megkülönböztetik a politikai kapcsolatokat a gazdaságiaktól. Németország vezetői Kínát diktatúrának tartják, amelyen számon kérik az emberi jogokat, és nem tekintik Kínát politikai példaképnek. Németország az orosz kapcsolatokban is határozott különbséget tesz a gazdasági és a politikai viszonyok között. A gazdasági kapcsolatok ellenére Németország élen jár az orosz–ukrán konfliktus kapcsán formálódó közös európai politika kialakításában, a szankciók bevezetésében, a tárgyalás kikövetelésében. A németek számára a közös Európa-politika az origo, a béke, a demokrácia és az emberi jogok mindenekfelett való értéket képviselnek, és a gazdasági erő növelése érdekében ezekről nem lehet lemondani. Nem csoda, hogy Steinmeier külügyminiszter az Oroszország elleni szankciók kapcsán kijelentette: „A politika mindig a gazdasági kapcsolatok előtt áll. Ha az EU közösen lép fel Oroszországgal szemben, az sokkal erősebb, mint ha Németország egyedül lépne. És ezzel a német cégek is egyetértenek”.
Az orbáni külpolitika azonban épp ezt nem ismeri el. A kereskedést tudatosan összekeveri a politikai célokkal, és éppen ebben rejlik az a kockázat, amelyet Szijjártó Péter jelent Magyarországnak. Elégséges történelmi tudás híján és a világpolitikai folyamatok félremagyarázása okán Szijjártó Péter képtelen lesz gátat szabni a konfliktusgerjesztő és Európától eltávolító orbáni politikának.
A napokban a miniszter kifejtette, hogy Magyarország gazdaságának két lábon kell állnia, ezért folytatják a keleti nyitást. A keleti nyitás szerinte azt jelenti, hogy bővíteni kell a kereskedelmet a Nyugattal, de még jobban a Kelettel. Az állam meg majd megsegíti azokat a vállalkozókat, akik az arab és más távoli országokban szeretnének eladni. Az új külügyi kormányzat célja, hogy 2018-ra a teljes magyar export egyharmada az Európai Unión kívülre irányuljon.
A kormány már tavaly forintmilliárdokat költött kereskedőházak megnyitására olyan keleti országokban, amelyekkel Magyarországnak semmiféle természetes kereskedelmi kapcsolata nincsen. Most 14 új kereskedőház megnyitásáról van szó, például Angolában, Mongóliában vagy a háborútól zajos Szudánban.
Pedig az Orbán-kormány keleti politikájának eddigi eredményei lelombozóak. A jelenlegi keleti kapcsolatok közül a legjelentősebb, az orosz, egyértelmű visszaesést mutat az elmúlt években. A legutóbbi, 2008. évi maximális kereskedelmi forgalmat a válság óta távolról sem nem sikerült helyreállítani. Ami pedig a közel-keleti és ázsiai kereskedelmi kapcsolatokat illeti, ezek mérlege továbbra is kicsi magyar szempontból. A számokból azt látjuk, hogy 2011 óta az európai országokba tartó magyar kivitel aránya 82 százalékról 83-ra nőtt, az ázsiai 15-ről 12 százalékra csökkent, az afrikait pedig nem is lehet mérni, olyan alacsony. Érdemi működő tőke pedig csak Európából és az Egyesült Államokból jön Magyarországra.
A magyar gazdaság ezer szállal integrálódik az európai gazdasági vérkeringésbe. Aki Bakuban és Luandában látja a magyar gazdasági prosperitás irányát, az azokhoz a 60-as évekbeli kommunista politikusokhoz hasonlít, akik Magyarországon gyapotot akartak meghonosítani. Szijjártó Péternek eddig nem sikerült bizonyítania, hogy a keleti gazdasági nyitás sikerét milyen józan megfontolásra alapozza. És arról sem tudunk semmit, hogy a több tucat új kereskedőház és kereskedelmi attasé kinevezése mennyibe kerül a magyar polgároknak.
Az új paksi atomerőműblokkok felépítésével és az ennek érdekében kötött magyar–orosz hitelszerződéssel sok a baj. A mai napig nem ismerjük a projekt részleteit. Tudjuk azonban, hogy a hitelszerződés a magyar polgároknak drága, és évtizedekre eladósít bennünket. Emellett elkötelez egy elavult energiaforrás irányába, ráadásul az oroszoknak, akik felé már most is túl nagy az energiakiszolgáltatottságunk. Az elmúlt hónapokban Oroszország fegyveres konfliktust generált a Krímben és Kelet-Ukrajnában, ami minden ésszerű megfontolás szerint a paksi hitelszerződés felülvizsgálatára kell hogy késztesse a magyar kormányt. Szijjártó Péter azonban úgy látja, hogy a paksi beruházás a magyar energiabiztonság egyik fontos sarokköve, ezért nem kell felülbírálni az erről hozott döntést. Súlyos árat fognak ezért fizetni a magyar polgárok.
Szijjártó a keleti nyitás zászlóvivőjeként ismertette meg magát itthon és külföldön. Rövidesen magas szintű európai uniós és NATO-tárgyalásokon képviseli majd Magyarországot. Még a visszafogottságáról híres diplomáciai világban sem fogja őt senki komolyan venni, és nem fiatal kora miatt. Nem lehet egyszerre pökhendi keleti uraságnak és partnerséget építő nyugati úrnak lenni. Magyarország számára a kétkulacsos külpolitika csak kitaszítottsághoz vezet. A vágyott kompország helyett egy hajótörött ország leszünk.
A múlt hét végén lezajlott parlamenti meghallgatáson valahogy a kormányzó erők sem lehettek elbűvölve a jelölt ígéreteitől. Nem csoda, hogy a külügyi bizottság 5:3-as támogatási arányának láttán a levezető elnök száján is csak ennyi csúszott ki: „Akkor ezek szerint a miniszterjelölt átcsúszott”.
* A szerző országgyűlési képviselő, Együtt–PM.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
