galéria megtekintése

Az aranyérem másik oldala

11 komment

Pető Péter

A hidegháború egyik csatatere, a szórakoztatóipar globális csúcseseménye, a sport felülmúlhatatlan ünnepe, a neoliberalizmus trójai falova, individualizmus és kollektivizmus frontális karambolja, állam és magánbiznisz szürkezónája: ezek mindegyike az olimpia.

Az ötkarikás üzlet, amely szélsőséges, árnyalt értékelésektől mentes történetek versenye. Az egyik nagy sztori azt beszéli el, hogy a város, ha megrendezheti a játékokat, egy évtizedre a világ érdeklődésének fókuszába kerül, az előkészítést kísérő megaberuházások fellendítik a gazdaságot, a projekt közösséget szervez, mivel mindenki a nagy cél eléréséért dolgozik, hogy aztán az érintettek a verseny idején együtt éljék meg az eufóriát. A másik mese azt mondja, az irdatlan méretű rendezvény óriási rizikót jelent, az egyenlőtlenségeket szükségszerűen növeli, mert az elérhető erőforrások társadalompolitikai célok helyett infrastrukturális beruházásokat szolgálnak, ezért a projekt fejlődő országoknak kvázi öngyilkosság.

Az uralkodó réteg alapvető érdeke nyilván a pozitív történet felülkerekedése, hiszen nem tud rajta veszíteni, az esetleges rossz kimenet idejére hasznát realizálta, a kárt pedig úgyis a többség fizeti.

 

Ám el sem kell jutni ezeknek a vetélkedő narratíváknak az elemzéséig ahhoz, hogy a sport identitásproblémáiba ütközzünk. Ezekre ugyanis élesen rámutat e sztoriknak a létezése is: az éles kettőség is jelzi a dilemmákat.

Egyikük a sport és az üzlet kapcsolata, amely a globális szórakoztatóiparban önállóan versenyképtelen szakágakban érhető tetten. A bizniszben állam nélkül is megálló sportágak viszonyai átláthatóak és világosak. Üzleti alapon szerveződnek, klasszisai globális piacon mozgó sztárok, akik teljesítményükkel és szépen épített brandjükkel keresik a pénzt. Ők ennek megfelelően megengedhetik maguknak, hogy akár ki is hagyják az olimpiát. Jó példa a golf, amely hosszú kényszerszünet utáni riói visszatérése alkalmával a világranglista első négy helyezettjét nélkülözi majd. De több teniszező is úgy határozott: a Zika-vírus miatt nem kockáztat a részvétellel. A futball pedig hosszú ideje kvázi utánpótlástornát exportál a játékokra,

fel sem ­vetődik, hogy a legjobbak vegyenek részt az ötkarikás vetélkedőn.

A felsorolt sportágak a szórakoztatóipar jól teljesítő szektorai, amelyekben a játékosok megítélését és értékét lényegében­ nem befolyásolja olimpiai ­eredményességük. Ami viszont az életet, az egyetlen ­lehetséges karriert jelenti a játékok nélkül lényegében nem létező sportágak képviselőinek. Éppen ezért ezekben a sportágakban rajzolódik ki tisztán állam és magánszféra, individualizmus és kollektivizmus konfliktusa.

Ami azért alakulhatott ki, mert az államok többsége törekszik a sportsikerek ­elérésére. Ennek az egyik oka, hogy a hatalom állandó legitimációs eszközként tekint a sportra. Ez politikailag nagyon is racionális: idehaza is készült kutatás, amely arra jutott, a polgárok többsége akkor éli meg leginkább magyarságát, ha sportsikereknek örülhet.

És a sport széles nyilvánosságban ismert, népszerű története pedig támadhatatlan, hiszen az egészségtudatos életmód garanciája­ként mutatják be. Elvégre minél több a siker, annál több gyerek kezd sportolni, így a befektetés haszna hosszú távon az egészségügyi rendszerben realizálható: minél mozgóbb egy nemzet, annál kevésbé beteg.

Ez a domináns tudás, amely nem igényel bizonyítást. Ezért soha senki nem méri meg: valóban az olimpiai aranyak miatt kezdenek-e kocogni az emberek a Margit-szigeten. Az összefüggés keresése persze nagyon is logikus, mert a versenysportból lemorzsolódók alkothatják a hobbisportolók derékhadát. De a kapcsolat keresése nem lenne kevésbé ésszerű az élsport és a tartós egészségkárosodás között sem. Erről kevesebb szó esik, ám a kapcsolat biztosan létezik. Az ugyanis biztos, hogy a sportban már csak fájdalom árán lehet valaki a világ legjobbja. Azaz az olimpia, amelyen valaki a csúcsra érhet,

nem önfeledt társasági esemény, hanem cirkusz, gladiátorküzdelem.

Ez nem bírálat, hanem leíró jellegű közlés. Ez van.

Ebben a pályán rendezett háborúban vesznek részt az államok. Mindennapi működésükkel – elég, ha csak Magyarországra gondolunk. Hazánk fenntart klubokat, létesítményeket, amelyeket a versenyző használ. A bajnokjelölt edzőjének általában ilyen-olyan módon közpénzből adják a fizetését, a ­versenyző pályája során ösztöndíjakat kap, külföldi edzőtáborokban készülhet, állami erőforrásokból finanszírozzák versenyképességének ­megteremtését, illetve fenntartását. Ugyanakkor a nyilvánosságban már egyéni teljesítményként jelenik meg az eredménye, mintha az független lenne a közösség befektetésétől. Természetesen itt is a történetek vetélkedője zajlik, mert a számunkra kedvező változat, üzem fenntartásához, kialakításához szükség van a politikai és társadalmi támogatottság megszerzésére. Ebben a tárgykörben Hosszú Katinka példája mutatja be a vitát. Az egyik fél (úszószövetség) szerint a közösség elvárhat néhány dolgot, amiért hozzájárul a versenyző felkészítéséhez, kiemelt támogatással, egyéb juttatásokkal, a feltételrendszer megteremtésével segíti. A másik fél (versenyző) szerint egyéni teljesítményét, márkáját akarják használni ellenszolgáltatás nélkül, és nem segítség az ideá­lis körülmények garantálása, hanem ­nemzeti minimum.

E kettő közül hozzám az első sztori áll közel, ám az utóbbi a népszerűbb. Annak ellenére, hogy tagadja a valóságot. Ami pedig nem más, mint hogy állami, közösségi befektetés nélkül nem létezik az az egyéni teljesítmény, amelynek profitját a versenyző söpri be. Golfban, teniszben, futballban lehet sztárnak lenni mindentől függetlenül, tisztán üzleti alapon, a nem bizniszalapú sportágakban nem. (Az úszás egyébként kényes példa, mert úton van az üzleti alapok megteremtése felé, ám a kajak-kenu vagy a birkózás biztosan nem létezik állam nélkül.)

A filozófiák bemutatott ütközése már csak azért is kiemelt figyelemre érdemes, mert a technológia, a piac fejlődésével naponta leszünk tanúi ilyen konfliktusoknak. Az innová­ciók, legyenek azok termék- (lásd Hosszú márka), ­technológiai vagy piaci ­fejlesztések, nem kerülik el e szektort sem. És a ­szereplők, azaz a sportolók értelemszerűen saját ­érdekeik érvényesítésére törekednek, ezért karamboloznak majd mind gyakrabban az adott közösséggel.

Ide érkeztünk meg, de nem is érkezhettünk máshová, mert

a sport eszméje alulmaradt az üzleti logikával szemben.

Nem ma, hanem tévés története során mindig. Az olimpiai program annak megfelelően alakul, mi a kedvező a kameráknak, a NOB ettől nem függetlenül a világ legkorruptabb szervezetei közé küzdötte fel magát, a versenyzők pedig – ahogyan a változatos doppingstratégiák jelzik – életüket is hajlandók feltenni a sikerre, mivel az mindörökké egzisztenciát garantál számukra.
Igaz, a tévéknek köszönhető az is, hogy az olimpia több hétre a globális figyelem középpontjába kerül, akadnak olyan országok, amelyekben hetekig kitakar mindent.

Felbecsülhetetlen hatását jelzi az is, hogy hidegháborús csatatérként is funkcionál: a gyáva NOB nem merte kizárni az orosz csapatot a játékokról, de a casus belli borzongató romlottságra mutat rá. Az orosz állam ugyanis szervezte a doppingot, azaz a hatalom közvetlenül avatkozott be a versenybe.

Ennél tisztábban ritkán mutatják be, hogyan üresedett ki a sport sokat emlegetett eszmeisége. Állami infrastruktúrával, titkosszolgálati módszerekkel dolgoznak a csaláson. Hogy aztán a képmutatást kimaxolják a versenyen, amikor milliárdnyi tévénéző előtt örvendenek a sportolók a győzelemnek. És nincs következménye annak, ha évekkel később lebuknak. Mert a pillanatot akarják megnyerni: az olimpiarendezők, a versenyzők és a hatalom egyaránt.

Mert a pillanattal tudnak időt, pénzt, hatalmat nyerni. Nyer az üzleti elit, amely a játékokkal – a The Nation szellemes megfogalmazása szerint – betolja a neoliberalizmus trójai falovát az országba. Az olimpia történetét adja el, és azzal megnyeri jelenét: irdatlan infrastrukturális beruházások indulnak, amit dereguláció kísér, hiszen jogszabályokat bontanak le azért, mert az esemény prioritás.

Nyer a politikai elit, amely eladja a látványt azoknak, akiktől elveszi a jövőt,

hiszen az ezermilliárdok egy cél érdekében, a központi régióban, elsősorban infrastrukturális beruházásokra mennek, nem pedig humánbefektetésre, oktatásra, kutatásra, fejlesztésre. Nyer a politikus, aki legitimációs célokra használja a játékokat, nemzeti sikerként mutatja be, ezért nem sajnál hidegháborús eszközöket bevetni. Nyer a versenyző, aki világ tetejére ér, hős lehet.

Mindenki nyer itt, csak éppen ha végignézünk mindent a korrupciótól a szervezett doppingolásig, a tévékhez igazított programtól az állam ötkarikás fedősztori mögötti megfejéséig, olyan, mintha a House of Cardsot néznénk.

Ám nem nézünk végig mindent, mert imádjuk a sportot. Ezért ezúttal sem csinálunk majd mást, csak önfeledten szurkolunk.

Aztán ha jól drukkolunk, egyszer talán még az ­igazság is nyer majd.

Talán.

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.