Ám el sem kell jutni ezeknek a vetélkedő narratíváknak az elemzéséig ahhoz, hogy a sport identitásproblémáiba ütközzünk. Ezekre ugyanis élesen rámutat e sztoriknak a létezése is: az éles kettőség is jelzi a dilemmákat.
Egyikük a sport és az üzlet kapcsolata, amely a globális szórakoztatóiparban önállóan versenyképtelen szakágakban érhető tetten. A bizniszben állam nélkül is megálló sportágak viszonyai átláthatóak és világosak. Üzleti alapon szerveződnek, klasszisai globális piacon mozgó sztárok, akik teljesítményükkel és szépen épített brandjükkel keresik a pénzt. Ők ennek megfelelően megengedhetik maguknak, hogy akár ki is hagyják az olimpiát. Jó példa a golf, amely hosszú kényszerszünet utáni riói visszatérése alkalmával a világranglista első négy helyezettjét nélkülözi majd. De több teniszező is úgy határozott: a Zika-vírus miatt nem kockáztat a részvétellel. A futball pedig hosszú ideje kvázi utánpótlástornát exportál a játékokra,
fel sem vetődik, hogy a legjobbak vegyenek részt az ötkarikás vetélkedőn.
A felsorolt sportágak a szórakoztatóipar jól teljesítő szektorai, amelyekben a játékosok megítélését és értékét lényegében nem befolyásolja olimpiai eredményességük. Ami viszont az életet, az egyetlen lehetséges karriert jelenti a játékok nélkül lényegében nem létező sportágak képviselőinek. Éppen ezért ezekben a sportágakban rajzolódik ki tisztán állam és magánszféra, individualizmus és kollektivizmus konfliktusa.
Ami azért alakulhatott ki, mert az államok többsége törekszik a sportsikerek elérésére. Ennek az egyik oka, hogy a hatalom állandó legitimációs eszközként tekint a sportra. Ez politikailag nagyon is racionális: idehaza is készült kutatás, amely arra jutott, a polgárok többsége akkor éli meg leginkább magyarságát, ha sportsikereknek örülhet.
És a sport széles nyilvánosságban ismert, népszerű története pedig támadhatatlan, hiszen az egészségtudatos életmód garanciájaként mutatják be. Elvégre minél több a siker, annál több gyerek kezd sportolni, így a befektetés haszna hosszú távon az egészségügyi rendszerben realizálható: minél mozgóbb egy nemzet, annál kevésbé beteg.
Ez a domináns tudás, amely nem igényel bizonyítást. Ezért soha senki nem méri meg: valóban az olimpiai aranyak miatt kezdenek-e kocogni az emberek a Margit-szigeten. Az összefüggés keresése persze nagyon is logikus, mert a versenysportból lemorzsolódók alkothatják a hobbisportolók derékhadát. De a kapcsolat keresése nem lenne kevésbé ésszerű az élsport és a tartós egészségkárosodás között sem. Erről kevesebb szó esik, ám a kapcsolat biztosan létezik. Az ugyanis biztos, hogy a sportban már csak fájdalom árán lehet valaki a világ legjobbja. Azaz az olimpia, amelyen valaki a csúcsra érhet,
nem önfeledt társasági esemény, hanem cirkusz, gladiátorküzdelem.
Ez nem bírálat, hanem leíró jellegű közlés. Ez van.
Ebben a pályán rendezett háborúban vesznek részt az államok. Mindennapi működésükkel – elég, ha csak Magyarországra gondolunk. Hazánk fenntart klubokat, létesítményeket, amelyeket a versenyző használ. A bajnokjelölt edzőjének általában ilyen-olyan módon közpénzből adják a fizetését, a versenyző pályája során ösztöndíjakat kap, külföldi edzőtáborokban készülhet, állami erőforrásokból finanszírozzák versenyképességének megteremtését, illetve fenntartását. Ugyanakkor a nyilvánosságban már egyéni teljesítményként jelenik meg az eredménye, mintha az független lenne a közösség befektetésétől. Természetesen itt is a történetek vetélkedője zajlik, mert a számunkra kedvező változat, üzem fenntartásához, kialakításához szükség van a politikai és társadalmi támogatottság megszerzésére. Ebben a tárgykörben Hosszú Katinka példája mutatja be a vitát. Az egyik fél (úszószövetség) szerint a közösség elvárhat néhány dolgot, amiért hozzájárul a versenyző felkészítéséhez, kiemelt támogatással, egyéb juttatásokkal, a feltételrendszer megteremtésével segíti. A másik fél (versenyző) szerint egyéni teljesítményét, márkáját akarják használni ellenszolgáltatás nélkül, és nem segítség az ideális körülmények garantálása, hanem nemzeti minimum.
E kettő közül hozzám az első sztori áll közel, ám az utóbbi a népszerűbb. Annak ellenére, hogy tagadja a valóságot. Ami pedig nem más, mint hogy állami, közösségi befektetés nélkül nem létezik az az egyéni teljesítmény, amelynek profitját a versenyző söpri be. Golfban, teniszben, futballban lehet sztárnak lenni mindentől függetlenül, tisztán üzleti alapon, a nem bizniszalapú sportágakban nem. (Az úszás egyébként kényes példa, mert úton van az üzleti alapok megteremtése felé, ám a kajak-kenu vagy a birkózás biztosan nem létezik állam nélkül.)
A filozófiák bemutatott ütközése már csak azért is kiemelt figyelemre érdemes, mert a technológia, a piac fejlődésével naponta leszünk tanúi ilyen konfliktusoknak. Az innovációk, legyenek azok termék- (lásd Hosszú márka), technológiai vagy piaci fejlesztések, nem kerülik el e szektort sem. És a szereplők, azaz a sportolók értelemszerűen saját érdekeik érvényesítésére törekednek, ezért karamboloznak majd mind gyakrabban az adott közösséggel.
Ide érkeztünk meg, de nem is érkezhettünk máshová, mert
a sport eszméje alulmaradt az üzleti logikával szemben.
Nem ma, hanem tévés története során mindig. Az olimpiai program annak megfelelően alakul, mi a kedvező a kameráknak, a NOB ettől nem függetlenül a világ legkorruptabb szervezetei közé küzdötte fel magát, a versenyzők pedig – ahogyan a változatos doppingstratégiák jelzik – életüket is hajlandók feltenni a sikerre, mivel az mindörökké egzisztenciát garantál számukra.
Igaz, a tévéknek köszönhető az is, hogy az olimpia több hétre a globális figyelem középpontjába kerül, akadnak olyan országok, amelyekben hetekig kitakar mindent.
Felbecsülhetetlen hatását jelzi az is, hogy hidegháborús csatatérként is funkcionál: a gyáva NOB nem merte kizárni az orosz csapatot a játékokról, de a casus belli borzongató romlottságra mutat rá. Az orosz állam ugyanis szervezte a doppingot, azaz a hatalom közvetlenül avatkozott be a versenybe.
Ennél tisztábban ritkán mutatják be, hogyan üresedett ki a sport sokat emlegetett eszmeisége. Állami infrastruktúrával, titkosszolgálati módszerekkel dolgoznak a csaláson. Hogy aztán a képmutatást kimaxolják a versenyen, amikor milliárdnyi tévénéző előtt örvendenek a sportolók a győzelemnek. És nincs következménye annak, ha évekkel később lebuknak. Mert a pillanatot akarják megnyerni: az olimpiarendezők, a versenyzők és a hatalom egyaránt.
Mert a pillanattal tudnak időt, pénzt, hatalmat nyerni. Nyer az üzleti elit, amely a játékokkal – a The Nation szellemes megfogalmazása szerint – betolja a neoliberalizmus trójai falovát az országba. Az olimpia történetét adja el, és azzal megnyeri jelenét: irdatlan infrastrukturális beruházások indulnak, amit dereguláció kísér, hiszen jogszabályokat bontanak le azért, mert az esemény prioritás.
Nyer a politikai elit, amely eladja a látványt azoknak, akiktől elveszi a jövőt,
hiszen az ezermilliárdok egy cél érdekében, a központi régióban, elsősorban infrastrukturális beruházásokra mennek, nem pedig humánbefektetésre, oktatásra, kutatásra, fejlesztésre. Nyer a politikus, aki legitimációs célokra használja a játékokat, nemzeti sikerként mutatja be, ezért nem sajnál hidegháborús eszközöket bevetni. Nyer a versenyző, aki világ tetejére ér, hős lehet.
Mindenki nyer itt, csak éppen ha végignézünk mindent a korrupciótól a szervezett doppingolásig, a tévékhez igazított programtól az állam ötkarikás fedősztori mögötti megfejéséig, olyan, mintha a House of Cardsot néznénk.
Ám nem nézünk végig mindent, mert imádjuk a sportot. Ezért ezúttal sem csinálunk majd mást, csak önfeledten szurkolunk.
Aztán ha jól drukkolunk, egyszer talán még az igazság is nyer majd.
Talán.
