Sőt a válaszadók többsége ma nem szavazna a diktátor kivégzésére, miközben úgy vélik, hogy megérdemelte sorsát. Tipikus ká európai ellentmondás.
Amíg a gazda lakást és munkahelyet ad (Romániában szigorúan büntették a munkanélkülieket), addig mégiscsak jó gazda marad. Persze vannak mániái, szereti, ha nagy élőképekben imádják, és gyorsan eltünteti azt, aki nem rajong érte vagy a pártjáért. Ez persze akár ma is igaz lehetne, de a módszerek különbségét egy egész zenekar is nehezen adná vissza.
Mert igazából még ma sem tudjuk pontosan: mennyi áldozata volt annak a korszaknak. Hányan roppantak bele, hányan haltak meg a határon szökés közben, hány embert tüntettek el, hányan menekültek öngyilkosságba. Csak becslések vannak. Odaát nem volt ’56, csak a hosszú, monoton megtorlás.
Miközben egész generációk fejébe ültették el: ha ő nem boldogul, majd az állam megoldja helyette. Majd a hóna alá nyúl. Persze, elkéri az árát, de senkit sem hagy az út szélén.
Egész nemzedékek kaptak a versenyképességet még csak hallomásból sem ismerő tudást, aztán törvényszerűen lettek a forradalom és a változás vesztesei. Most is azok. Így hát kemény kézre vágynak. Aki helyettük cselekszik, rendet rak, szinte mindegy is, hogy milyet. És igen, ennek érdekében hajlandóak lennének akár a szabadságuk egy részéről is lemondani.
Talán még dideregnének is egy kicsit érte a lakásukban télvíz idején. A jog amúgy is csak a nadrágos emberek biznisze. Generációk tanulták meg tehát a vaksággal felérő hűséget, a Nagy Testvér-szindrómát. Naná, hogy szeretnivaló pótlékot keresnek ma is, miközben – újabb gyönyörű ellentmondás – fröcsögve szidják a kommunizmust.
Úgy hiszem, még évekig ki lehet használni politikailag ezt az öntorzító biztonságigényt. A vágyat, hogy valaki megveregesse a vállunkat. Megvédjen az ágy alatti mumustól. Mert most még utáljuk azt, aki arról próbál meggyőzni: ott nem volt és nem is lesz senki. Magunk vagyunk. Ez a jutalom és ez a borzongató lehetőség. Mutogathatunk össze-vissza, de ezzel csak az energiánkat pazaroljuk. A mítoszt dagasztjuk. S amíg ez el nem múlik, addig inkább parancsnok kell, tábornok, atyuska, és nem államférfi.
