Csak remélhetjük, hogy az Alkotmánybíróság döntése, amely szentesítette a banki elszámoltatás intézményét, pontosabban az erről szóló jogszabályt (de azt is csak addig, amíg az ügyben nem hoz döntést egy nemzetközi bírói fórum), véget vet annak az átveréssorozatnak, amelyet a devizahitelek s a velük kapcsolatos politikai játszmák hoztak a magyar közéletbe. Ehhez persze válaszolnunk kell pár alapvető kérdésre: ki hazudott kinek, tényleg átverés volt-e, netán be kell vallanunk magunknak, hogy önáltatás is van a történetben?
Hiszen mi más volt az, amivel először is bedőltünk az olcsó hitel ígéretének, s nem vettünk tudomást a kockázatokról? Jól éltünk az olcsó pénzből, építkeztünk, tévét és autót vettünk. Ki tette fel magának a kérdést, hogy ugyanezt a hitelt forintalapon vajon képes lett volna felvenni? Nem volt-e önáltatás, amikor a regnáló, változó színű kormányok tapsoltak a devizahiteleknek, melyeknek köszönhetően meglódult a lakáspiac, nőtt a belső fogyasztás? Vagy egyszerű vakság lett volna, amikor lesöpörték az asztalról a „kockázatokról károgó” szakemberek figyelmeztetéseit? Hogy a magyar állam, bár szabályozóként bizonyára észlelte a bankok sok esetben megkérdőjelezhető magatartását, nem sietett védeni a pénzintézetek ügyfeleit?
Minek tekintsük, hogy amikor bekövetkezett az, amitől a károgók tartottak, a politikusok hosszú éveken át szónokoltak a gonosz bankokról, önhibájukon kívül bajba jutott devizahitelesekről s a segítségükre siető kormányról? Hogy a szemünk előtt zajlott a kormány és a bankszektor összecsapása, félig és teljesen igazságtalan megoldások sora született meg, enyhültek is az adósok terhei, de a probléma valódi megoldására nemigen vállalkozott a kormány, esetleg nem futott az erejéből, tudásából. A kormány és a bankszövetség éveken át hitegette a devizahiteleseket, hogy hamarosan itt a jó megoldás, miközben a forint csak gyengült és gyengült, pedig a mostani szabályozás, a piaci árfolyamú forintosítás lehetősége mindvégig rendelkezésre állt. Csak még sokkal jobb árfolyamon.
