„A súlyos üzemzavar bekövetkeztekor a normál üzem során használatos és jódszűrőkkel ellátott szellőzőrendszerek nem működtek (...) Az üzemzavar első 8 órájában a napi érték 140-szeresét bocsátották ki jód–131-ből (...) Éjfélkor teljes kapacitásra kapcsolták a csarnok szellőzését, amikor szűrők hiányában a gázok akadálytalanul jutottak a környezetbe (...) A szellőzőrendszert csak akkor kapcsolták ki, amikor a sugárzó anyag nagy része már távozott a kéményen keresztül (...) A háttérsugárzás megemelkedett: április 11-én közel 200- szorosan haladta meg az erőmű radioaktív jódizotópokra vonatkozó napi határértéket."
A 2003-as paksi baleset vizsgálati jelentéséből vett idézet kis híján meghaladja az e felületeken közölt írások szokásos kereteit, de kénytelenek voltunk élni vele az esélyegyenlőség jegyében. Történt ugyanis, hogy a Paksi Atomerőmű – részben a párizsi klímakonferenciához időzítve, részben a bővítési projektnek az Európai Bizottság részéről bevitt mélyütések miatt – nagyszabású reklámkampányba kezdett annak tudatosítása végett, hogy a nukleáris energia révén a 80-as évek óta több millió tonna légszennyező anyag kibocsátásától menekült meg az ország Paksnak köszönhetően.
A számításra kíváncsiak lennénk: az atomerőműnek (az urán bányászatának, feldolgozásának és szállításának, az erőműépítésnek, a lebontásnak, a hulladék elhelyezésének és ártalmatlanításának) is van karbonlábnyoma – kisebb, mint egy szénerőműé, de jóval nagyobb, mint mondjuk a szél- vagy a napenergiáé. Ráadásul az atom tisztasága, mint a fenti mondatok jelzik, csak addig tart, amíg nem történik semmi baj – márpedig néha történik, olykor nagyobb is, mint Pakson: Csernobil vagy Fukusima az egész világot ellátta a légkörbe bocsátott sugárzó anyagokkal.
