Nem Kunanbajevvel, a XIX. század kazah gondolkodójával van itt gond. Hanem azzal, hogy az orbáni adminisztráció megint olyanokkal szűri össze a levet, akikkel a világ vagy nem áll szóba, vagy ha ezt teszi, diplomáciailag sokkal óvatosabban jár el. Nurszultan Nazarbajev posztszovjet kazah rendszere sárba tiporja az emberi jogokat, az ellenzéket nyílt erőszakkal hallgattatja el, s az olajban gazdag despotikus rezsimtől nem idegen a tömegmészárlás sem, miként az 2011 decemberében megtörtént Zhanaozenben, ahol a terrorelhárítók a tömegbe lőttek, a halottak számát a szemtanúk kétszázra becsülték.
A hatóságok a sztrájk után hajtóvadászatot rendeztek, amelynek során Rosa Tuletajevát a hajánál fogva lógatták, majd a fejére műanyag zsákot szorítottak, megerőszakolták, és a vallomását úgy csikarták ki, hogy megfenyegették tizennégy éves lánya megerőszakolásával is.
Az Amnesty International jelentése szerint öt évre ítélték, mások szabadlábra helyezésük után haltak bele a kínzásokba. Vannak olyan költők (mint Aron Atabek), akiről évek óta nem lehet tudni semmit, csak annyit, hogy börtönben van, izgatásért ítélték el.
Elegáns elfogadni egy olyan ország ajándékát, amelyben a despota lánya intézi a médiaügyeket, és kíméletlenül elhallgattatják az ellenvéleményeket? Mit kellett ígérnie Kazahsztánnak ahhoz, hogy a Duna TV sugározza a kommunista uralom idején megerősödött Nazarbajev visszaemlékezésein alapuló „játékfilmet”, a Gyermekkorom égboltja című opust pár nappal a szoboravatás előtt, a legrosszabb kommunista hagyományok szerint?
A szörnyű szokás felújítása mögött a remélt előnyökért mindenre kapható Orbán Viktor állhat, aki a keleti nyitást azzal kezdte, hogy Azerbajdzsánt a baltás gyilkossal ajándékozta meg. Most ott tart, hogy újsütetű barátai bejelentették, aranyhidat építenek Kazahsztán és Magyarország között.
Gratulálunk hozzá, de nem fogunk rajta járni.
