„A kancellár úrral együtt vallom, hogy Európa legfőbb értékei a sokszínű nemzetek” – írta egy Orbán Viktor nevű recenzens Helmut Kohl könyvéről (Aggodalom Európáért) nem is olyan régen, 2014-ben. Ami minket, magyarokat illet, Orbánnak nincs miért aggódnia: ha történelmi léptékben nézzük, nálunk többszínűbb nemzet kevés van a kontinensen.
1848. március 15-én a 12 pontot németül is kinyomtatták, három nap múlva a Nemzeti dalt is, másképp a pestiek jelentős része nem nagyon értette volna. A szabadságharc leverése után vált mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy nemzeti panteonunk abszolút multietnikus. Az aradi 13 közül Pöltenberg Ernő osztrák volt, nem is beszélt magyarul. A német Aulich Lajos is csak németül tudott. Damjanich János szerb, Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmény, Knezich Károly horvát, Gróf Leiningen-Westerburg Károly német, Schweidel József osztrák családban született. „A tizenhármak névsora világosan megmutatja a régi magyar állam soknemzetiségű mivoltát. Nem egy egységes magyar nemzetállam esett szét 1920-ban, hanem egy mai szóval multikulturális ország tört darabokra” – tette egyértelművé a kereszténydemokrata Surján László nemrég a Magyar Hírlapban.
A kiegyezés utáni időszakban az Osztrák–Magyar Monarchia volt a leginkább soknemzetiségű államalakulat Európában, a Monarchián belül pedig a történelmi Magyarország a népek igazi olvasztótégelye. A Reform 1872-es számából idézünk: „Pest ma sem magyar város. A kereskedés kizárólag német, a nagy társulati pénzüzlet szintén túlnyomólag német, a forgalmi intézetek majd mind németek, az alnépnek fele német, a másik fele tud németül; magyar csak a szegény tudomány, magyar a hivatalnoksereg többsége, magyar a kisipar egy része, a kocsisok, a napszámosok és félig-meddig az arisztokrácia.”
