Már megint a Közel-Kelet, már megint a katonai eszközök. Harci repülőkkel, haditengerészettel és nehézfegyverekkel támogatott, negyvenezres közös haderő felállítását kezdeményezte az Arab Liga. A felfüggesztett Szíriával együtt huszonkét tagot számláló szervezet a hétvégén Egyiptomban tartott csúcsértekezletet, de az ötlet már februárban megfogant, amikor Líbiában az Iszlám Államhoz tartozó szélsőségesek lefejeztek huszonkét egyiptomi vendégmunkást. A tábornokból lett egyiptomi elnök, Abdel Fattah al-Sziszi akkor légi csapásokat rendelt el, de katonaemberként tudta, hogy ennyivel nem lehet eldönteni egy polgárháborút.
Mint ahogyan Jemenben sem lehet pusztán légitámadásoktól várni a húszi milíciák megfékezését vagy Irakban, Szíriában az Iszlám Állam szétzúzását. Az Egyesült Államok –legalábbis amíg Barack Obama az elnök – aligha küld szárazföldi csapatokat egy újabb közel-keleti háborúba. A 2001-től 2014-ig tartó afganisztáni hadjárat, és az azt követő misszió volt az USA történetének leghosszabb háborúja, és még mindig nincs vége, hiszen afgán kérésre az amerikaiak az év végéig meghosszabbították utolsó, 9800 ottani katonájuk szolgálatát. Irakban több mint 4400 amerikai katona vesztette életét 2003 és 2012 között. Nem meglepő, ha az Egyesült Államoknak egy időre elment a kedve a háborútól – viszont a problémák megmaradtak, sőt tovább súlyosbodtak. Logikus a washingtoni felvetés, hogy a helyi konfliktusokat elsősorban a helyi erőknek kell rendezniük.
Csakhogy a helyi konfliktusok túlságosan kiterjedtek, súlyosak és történelmi mélységűek. Ha katonai eszközökkel megoldható lett volna az iszlám szunnita és síita ágai, az arabok és a perzsák között a regionális hegemóniáért folytatott verseny, az elmúlt évszázadokban már megoldották volna azokat. Csak attól, hogy a felek az eddigieknél fejlettebb haditechnikát vetnek be, az eredmény nem lesz feltétlenül más, mint eddig: sok halott, újabb sérelmek, a generációkon átívelő viszály tovább élése. A háború – nem túl eredeti megállapítás – újabb háborúkat szül.
