Mit szeretnél? Főzök neked paradicsomlevest, kaporral meg petrezselyemmel. Finom lesz, mint a múltkor. Akarod? Másodiknak meg zsenge bébirépát borsóval, annak a tejére majd olívabogyót szórok, van kétféle, sima, meg paprikával töltött. Láttam a múltkor egy spanyol filmet, eszméletlen, hogy magozzák ki ezeket. Kiüti egy gép a magot, s ott marad az a finom, sós növényhártya a végén.
Pécsen fantasztikus éttermek vannak. Régebben itt is több helyen lehetett jókat enni. Emlékszel, az állomásnál milyen szenzációs volt az a kicsi hely? Kicsi, de szenzációs. Friss sajtos tésztát adtak meg franciasalátát. És nem volt drága. Hát, ez már más város. Vagy inkább főzzek neked zsenge babot? Már arra gondoltam, hogy idefigyelj, elmegyek hozzád, elviszem az összes cuccomat, ami még van, aztán eladom a lakást és bemegyek a szociális otthonba. Mit szólsz hozzá? Nem, mégse. Nem hiszem, hogy meg tudnám szokni. Szeretem a szabadságot.
Puhán és monotonon puffannak a szavak a nógrádi városka nemrég nyílt kézműves cukrászda-pékség-kávézójában. Már maga a hely is szürreális: provence-i tájat idéző színek, igényes bútorok odabent, szürke, fásult panelházak odakint. Vajjal teli, tökéletes croissant odabent, kínai bolt odakint. Andalító zene, csokimousse és habos kávé odabent, tülkölés, lökdösés, kosz és káosz odakint.
